Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Rakovszky István: Az író hite. Karinthy Frigyesről
RAKOVSZKY ISTVÁN: AZ ÍRÓ HITE 41 ként, való felfogásához, ami nála jól összeegyeztethető az irodalom „tudományos” hasznába vetett hitével. Karinthy szélsőségeket összekapcsoló irodalomfelfogása hasonlóan ellentmondásos világnézetet tükröz. Mint a felvilágosodás örököse és századának igazi gyermeke, rajong a tudományért és a technikáért, bízik világot átalakító erejében. (Naiv haladáshite a világháború utáni években ugyan elbizonytalanodik, mégis élete végéig gondolkodásának vezérlő elve marad.) Zeppelin című 1929-es írásában az irányítható léghajót új égitestnek nevezi, amelyet „egy, a kozmológiák és kozmogóniák (religiók) szótárában és jelképei-közt egy eddig ismeretlen Szellem és Erő” hozott létre: „profán szóval Emberi Értelem a neve”. Vart azonban egy másfajta érzékenységű Karinthy is, akinek a hangja, igaz, jóval gyöngébb, aki sokkal ritkábban szólal még, mégsem feledkezhetünk el róla: a kereső misztikus. Azokban a pillanatokban, amikor bele-belefáradt az állandó szellemi tornába, amikor a szavak elégtelensége és vásári közönségessége kiábrándítóan világossá vált előtte, a zene és a csend közegében kereste a teljesebb lét jeleit, s próbált kinyílni az ismeretlen Isten számára. Megrázóan vall erről az élményéről Isten című írásában: „Két dolgot most már biztosan tudok. Az egyik, hogy rajtam kívül van valahol ő, aki tud rólam, aki jobban tudja rólam, ki vagyok. A másik, hogy hiába keresem így — hatalmasabb ő nálam, csak ő találhat meg engem — vakon tapogatózva, ha mindketten keresgélünk, elvétjük egymást, elmegyünk egymás mellett. Egyikünknek csendben kell maradni, — hadd legyek én az, a gyöngébb és fáradtabb. Várnom kell és figyelnem ...” Legtöbbször azonban vallási kérdésekben is aktivista-racionalista énje döntött. Nem jelentett ez vallásellenességet vagy harcos ateizmust, inkább a hitbeli kérdéseknek ugyanolyan racionalizálását, beépítését a tudományos haladás világképébe, mint azt az irodalom esetében láttuk. A vallási képzeteket is úgy értékeli, mint a teremtő, kutató képzelet termékeit. Ennek megfelelően leginkább a vallás ismeretelméleti kérdései izgatják, s olyan, inkább külsődlegesnek mondható elemei, mint a csodák és a túlvilágképzetek. Ezeket. akárcsak az istenfogalmat, nem cáfolni, hanem megmagyarázni akarta, mint pl. a Mennyei riport izgalmas gondolati kalandozásában. Ahol tehát az élet határhelyzetei a vallásos élmény közelébe vitték a kételkedő Karinthyt — ott elnémult, a nyelv tökéletlenségét érezve; ha viszont beszélni kezdett, csak távolságot tartva, a kritikus ész közvetítésével tudott szólni a hit kérdéseiről. Igen érdekes ebből a szempontból műveiben megfogalmazódó kapcsolata Jézus Krisztussal. Több novellát és cikket is írt, amelyekben megkísérli Jézus alakját a maga módján értelmezni. Ezek egy részében az ismerős racionalizálást figyelhetjük meg: Jézus mint zseniális emberbarát jelenik meg, akinek csodái és önfeláldozása a világ átalakítását szolgáló nagyszerű eszközök. A Getsemáne című novellában Jézus maga mondja el, hogy csodatevő tudományát a dravidák között, fakíroktól tanulta. Ugyanez a gondolat ismétlődik A másik című novellában. Itt a mindenki szenvedését fizikailag is átélő, különleges képességekkel megterhelt ember-Jézus így fogalmazta meg küldetését: „Én vagyok a szem és én vagyok a fül és én vagyok a fej, amelybe minden fájdalom összefut a testből. Én fogok hát látni és hallani helyettük — és én fogok meghalni helyettük, hogy tovább élhessen a kéz és a láb. ... én vagyok a Szenvedés a Földön, aki megjelentem, hogy kiáltva tudassam egyszer: nem kellek ide! és bebizonyítsam: nincsen
