Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Imrényi Tibor: Ikontisztelet az ortodox lelkiségben
IMRÉNYI TIBOR: AZ IKONTISZTELET. . . 21 van ábrázolva, amelyre az Előhírnök (Szent János) ujjával mutat és amely a kegyelem jelképének van véve, jelképezve a törvény szerinti igaz Bárányunkat: Krisztus Istenünket. De (bár)mennyire (is) tiszteljük az egyházban bevett régi jelképeket és árnyakat, mint az igazság szimbólumait és előképeit, mégis többre tartjuk a kegyelmet és az igazságot, elfogadván azt mint a törvény beteljesedését. Hogy pedig a tökéletes a képírás révén is minden szemnek ábrázolva legyen, elhatározzuk, hogy a régi bárány helyett ezentúl annak a Báránynak, aki elvette a világ bűneit — Krisztus Istenünknek — emberi jellegét kell az ikonokon kidomborítani; megértve ezáltal az Isten Ige megalázkodásának fennköltségét és késztettetve az Ő testi életére, szenvedéséin, üdvözítő halálára és a világnak ebből fakadó megváltására való emlékezésre.” A kánon célja világos. Az első századok keresztény szimbolikájával szemben, amely csupán a beavatottak egy szűkebb köre számára volt érthető, a zsinati atyák az Egyház tanításának olyan konkrét, világos, „reális”, képi ábrázolása mellett foglaltak állást, amely a legszélesebb népi tömegekhez szól. Az ikont a testté lett Ige titkának, Isten „megalázkodásának” őrzőjévé, hordozójává kell tenni. Meg kell erősíteni azt az elvet, hogy az ikon teljes mértékben feleljen meg a Szentírásnak. A másik, 100. kánon teljesen nyilvánvalóan az antik művészet érzékiességét veszi célba: „A Bölcsesség parancsolja: »A te szemeid előre nézzenek« és »minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet«; mert a test érzékei könnyen viszik át saját (behatásaikat) a lélekre. Tehát megparancsoljuk, hogy ezentúl akár deszkalapokon, akár másképpen készített olyan képeket, amelyek . . . elbájolják a látást és megrontják az értelmet és élesztik a tisztátalan gyönyörök tüzeit, semmiképpen sem szabad rajzolni...” Az az új művészeti koncepció, amely évszázadokon át formálódott, e két kánonnal világos és teljes megfogalmazást nyer: egyrészt meg kell őrizni a tematika realizmusát, másrészt pedig az ábrázolásnak mentesnek kell lennie minden érzékiességtől, naturalista realizmustól, és a Lélek valóságát kell kifejeznie. Ily módon az Egyház, mind tartalmát, mind pedig formáját tekintve, fokozatosan olyan új művészetet teremt, amely az ábrázolás és a színek segítségével az isteni kinyilatkoztatást adja tovább a szemlélődő, gondolkodó embernek. Ez a művészet a liturgiával együtt fejlődik, és akárcsak a liturgia, a Szentírás igéjének megfelelve, az Egyház tanítását fejezi ki. A képi és a szóbeli ábrázolás egymásnak való megfelelését nyomatékosan hangsúlyozta a 787. évben Nikeában összeült VII. egyetemes zsinat, mely visszaállította az ikontiszteletet. A zsinati atyák úgy határoztak, hogy a szent ikonoknak ugyanolyan tisztelet jár, mint a Keresztnek, a kereszténység megkülönböztető jelének, és az Evangéliumnak, Krisztus szóbeli ikonjának. A zsinati dokumentumból világosan kiderül, hogy az Egyház nem pusztán olyan művészetet lát az ikonográfiában, amely a Szentírás illusztrálására szolgál, hanem egyenlőségjelet tesz a kinyilatkoztatás szóbeli és képi ábrázolása közé. Az evangéliumi történetnek megfelelő ikon „az Isteni Ige valóságos és nem látszólagos Megtestesülésének a tanúja”. De a zsinat ugyanakkor nagyon határozott különbséget is tesz a „csókkal és meghajlással” kifejezett „tisztelet” és „az egyedül az Istennek kijáró” imádó „szolgálat” között. Ennek a tiszteletadásnak a része a tömjénezés és a gyertyaállítás „ahogyan ezt istenfélő módon a régiek is tették”. Ez a tisztelet nem az ikon anyagának szól, mert ez bálványimádás vagy íetisizmus lenne, hanem, ahogyan a zsinat fogalmazott, az „ikonnak adott tisztelet eredetijéhez száll”. A határozatból megtud
