Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Imrényi Tibor: Ikontisztelet az ortodox lelkiségben
20 IMRÉNYI TIBOR: AZ IKONTISZTELET . .. tudományok mellett a festészetben is járatos volt. Az Apostol nem nézte le azt, amit a pogány, a Kinyilatkoztatástól idegen kultúra létrehozott, hanem fölhasználta és megszentelte a széles tömegek körében népszerű művészetet. Életrajzában azt olvassuk, hogy amikor Istennek Szülője először látta meg ikonjait, így szólt: „A tőlem Születettnek a kegyelme és az én irgalmam legyen velük/’ Lukács apostol Szent Péter és Pál képmását is megörökítette. Mindebből kitűnik, hogy az Egyház már kezdettől fogva elismerte a képi ábrázolás lehetőségét, és fölismerte jelentőségét. Ez a felismerés mindmáig érvényes. Annál is inkább, mert ebben látja az Isten Megtestesüléséről szóló tanítás (Jn 1,14) „látható” garanciáját. Damaszkuszi Szent János így ír erről a Szent képekről szóló könyvében: „A régebbi időkben az Isten, akinek sem alakja, sem teste nincs, nem volt ábrázolható. De most, hogy az Isten testben látható lett, emberekkel beszélt, képet készíthetek arról az Istenről, akit látok. Nem az anyagot imádom, hanem az Alkotót, aki érettem anyaggá lett, aki anyagban akart lakozni, aki üdvösségemet az anyagon keresztül munkálta. Mindig is tisztelni fogom az üdvösségemet hordozó anyagot. Tisztelni, de másként, mint az Istent.” Az ikontisztelet kialakulásával kapcsolatban ott kísérthet az a megállapítás is, hogy az Egyház egyszerűen „behódolt” az antik művészetnek, és ehhez utólag keresett dogmatikai megalapozást. De ha ezen a vonalon indulnánk is el, akkor is merőben másról van szó, mint „behódolásról”. A kereszténység, a kereszt szellemében, a szeretet és az irgalom vallásaként indult hódító útjára. Ez pedig azt jelentette, hogy nem frontálisan akart nekitámadni a pogány világnak, hanem a jó magot megkeresve kiigazítani és megszentelni azt. Ahogyan Pál apostol tette, amikor megdicsérte az athéniakat vallásosságuk miatt, mert az „ismeretlen istennek” emeltek oltárt (ApCsel 17,23). így „dicséri meg” karácsonyi ünnepi tropárunk (rövid változó ének) is a „győzhetetlen nap születésének” római kori kultuszát, csupán nagy szeretettel egy kis korrekciót tesz, és máris ott van a kinyilatkoztatott igazság: „A Te születésed Krisztus Istenünk, a tudás fényét árasztotta a világra; mert általa a csillagimádók a csillagtól megtanulták, hogy Tenéked hódoljanak, az Igazság Napjának, és megismerjenek Téged, a fentről való Napkeltét. Mi Urunk, dicsőség Néked.” Nem a pogány szokások hatolnak tehát be az Egyházba, hanem a kereszténység hatására a pogány művészet lett kereszténnyé, és így visszanyerte eredeti, romlatlan, paradicsomi funkcióját. Az Egyház világban való létének legfőbb értelme az, hogy a világot a kinyilatkoztatás teljességéhez, az üdvösséghez vezesse. Ebben a szüntelenül építő folyamatban az Egyház a múltban és a jövőben is magába fogad mindent, ami igazi, valódi érték. Csak éppen teljessé teszi és megszenteli azt, ami nem tökéletes. Az ikontisztelet teológiája ugyanúgy született meg, mint a krisztológia (a Krisztusról szóló tanítás) a IV—V. században. Az Isten Megtestesülésének dogmatikai igazságát az első keresztények inkább az életükkel, „praktikusan” vallották meg, és nem érezték annyira fontosnak az elméleti megalapozást. Később azonban, az eretnekségek és tévtanítások kihívásával szemben pontosan megfogalmazták mindazt, amit a názáreti Jézusról hittek. Ugyanez történt az ikonokkal is. A tulajdonképpeni dogmatikai alapvetés a 692-ben Konstantinápolyba összehívott úgynevezett Irulloszi zsinathoz fűződik, amely két kánont is kiadott a képi ábrázolással kapcsolatban. A zsinat 82. kánonja így hangzik: „A szent ikonok némely példányain bárány
