Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Czine Mihály: A jugoszláviai magyar irodalomról
18 CZINE MIHÁLY: A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM Egészen magányos jelenség Varga Zoltán (1963—); analitikus lélektani novelláiban és regényeiben egy Franz Kafkára emlékeztető világot ábrázol. Az Űj Symposion írói példát és igazolást leginkább Bori Imrétől, az irodalomtörténésztől és kritikustól, az újvidéki egyetem tanárától kaptak. Bori Imre (1929—) az avantgárdot tartja a XX. századi világirodalom fő szólamának. A magyar irodalom fő áramának is az avantgárdot tudja. A magyar avantgárdot — mint Bányai János is fogalmazza — Bori Imre „komplex, a maga módján autochton, saját vonzásrendszerrel bíró, általános érvényű teljes mozgalomnak” tudja, „amely nélkül a XX. századi magyar irodalom általában meg nem érthető, s alkotói egy jelentős részének interpretációja is hiányos, egyoldalú marad”. Természetesen Bori Imre nemcsak az avantgárdra de a magyar irodalom egész történetére figyel. Elsőként tárta fel a jugoszláviai magyar irodalom múltját is, megszüntetve a hagyománynélküliség érzéseit. Vonatkozó könyve eredményeire (A jugoszláviai magyar irodalom rövid története. Üjvidék, Fórum Könyvkiadó, (1982) mi is építettünk e rövid összefoglalásban. Az Űj Symposion írói a hatvanas években, s a hetvenes évek elején hittek abban, hogy az élet alakítható; vállalták a társadalomalakító cselekvés kockázatát is. A hetvenes évek derekától jelentkezők már nemigen hisznek az írás társadalomformáló erejében. „Lehalkított szívveréssel” élnek; inkább a személyiség belső köreire s a műhely gondjaira, az új avantgárd kifejezési lehetőségeire fordítják tekintetüket, akárcsak Kelet-Közép-Európa más nyelvű indulói közül is számosán. A frissen induló vajdasági magyar költők közül már itthon is ismerős hangzású Szombathy Bálint és Sziveri János neve. Szombathy a költészet fogalmát és lehetőségeit tágítja szerencsésen, Sziveri inkább a költészet személyiséget építő feladatait hangsúlyozza. Bár az avantgárdú tendenciák kezdettől meghatározóak a jugoszláviai magyar irodalomban, jelen voltak időről időre a hagyományosabb, realista ábrázolási törekvések is. A Híd és az Űj Symposion után, 1971-ben, egy olyan folyóirat indult Szabadkán, az Üzenet, amely a Hídból és az Űj Symposion- ból kimaradt törekvéseknek is helyet akar biztosítani, a hagyományosba kívánja ágyazni jobban az újat, s a szülőföldhöz való kötöttséget is fontosnak tartja. Örvendetes jelenség, hogy egyre gyarapodik az Üzenet íróinak a száma; a Híd, és az Űj Symposion neveltjei közül is egyre többen érzik szükségét a valóságos kérdések közvetlenebb felvetésének. Az Üzenet a korábban perifériára szorított, népi tájékozódású Csépe Imrét (1914—1972) is ébreszt- geti, s számról számra közli annak a Herceg Jánosnak az írásait, aki egykor a Kalangya, majd a második világháború utáni időben a Híd szerkesztője volt, s akinek változatlanul meggyőződése: bár az ember mindenütt ember, bár lehetséges mindenütt azonos helyzet — az író világa mégis meghatározott. Meghatározott térben és időben. Ismernie kell a világirodalom legújabb’ áramait, de nem mondhat le az író a maga értékes nemzeti hagyományairól sem. „A mi mozgalmunk — írja — kezdettől fogva az adott helyzet lehetőségét követte: az önálló nemzeti és szellemi élet vállalását, az itt élő népek egymásra tett hatásának a megváltását, a ragaszkodást a vidékhez, a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, az anyanyelvhez, tehát csakugyan mindazon tényezőkhöz, amelyek a regionális irodalmat kialakítják. Aki magyar itt tollat vesz kezébe, önkéntelenül is népének sorsához kötelezi magát, ahhoz a népcsoporthoz, amelynek jugoszláviai magyar nemzetiség a neve.”
