Diakonia - Evangélikus Szemle, 1988
1988 / 2. szám - Walter Lüthi: A Feltámadott megjelenik a tizenegy apostolnak
4 WALTER LÜTHI: A FELTÁMADOTT MEGJELENIK ... ez a kiáltás a leghangosabban? Nemde, sokszor már az az ember benyomása, maga a pokol is ezt harsogja: „tgy beszélnek: ’Békesség, békesség’, noha nincs békesség.” (Jer 6,14) De most a menny van itt, az örökkévalóság nyitja ki száját és a Feltámadott hangján szólal meg: „Békesség néktek!” De az örök béke nem akar az égben maradni. Betör a földi világba. „Néktek” akar béke lenni! Béke „a földön”! Nem tűri, hogy tartósan a túlvilágba rekesszék. Kedve telik abban, hogy kitörjön az örökkévalóságból, és eljusson egészen odáig, ahol mi, szegény, békétlen emberek lakozunk. Mindig is ez a föld volt a célja. Úgyszólván ostrom alatt tartja ezt a földet, mint mikor valaki egy erődöt tart makacsul ostrom alatt, és se nappal, se éjszaka nem tágít attól. E föld kapui, a mi időnknek ajtai szorosan körül vannak véve annak a másik világnak seregeivel, az örök béke követeivel és szolgáival. És ahol ezek „az erős hősök, akik teljesítik a parancsát” (Zsolt 103,20), az ő békeoffenzívájukkal benyomulhatnak ebbe a világba és ebbe a korba, nem hagynak egyetlen alkalmat sem kihasználatlanul. Az örök békének erről a földre vágyódásáról tanúskodik az egész Ótestamentum. Hiszen nem más az, mint egy folyamatos, töretlen béke- hadjárat a föld elfoglalására. Nem lehet Mózes üzenetét, a zsoltárok és a próféták üzenetét jobban egy szóban összefoglalni, mint ebben: „Békesség néktek!” De húsvét napján olyan valaki szól hozzánk, emberekhez, aki nem akármilyen követe és szolgája az örök világnak, nem is sírból kikelt szellem, hanem aki itt szól, annak egészen különleges története van, éspedig nemcsak túlvilági előtörténete, hanem olyan története, mely ezen a földön köztünk, emberek között ment végbe. Ez Jézus, aki akkor született, mikor „Szíriában Cirénius volt a helytartó”, aki szenvedett Poncius Pilátus alatt, aki testünkbe és vérünkbe öltözött. Ha már most bebizonyulna, hogy az, aki itt az örökkévalóságból kiáltja: „Békesség néktek”, azonos azzal, akit Názáreti Jézusnak hívtak — ismétlem, ha ez bebizonyul, hallatlan dolog történik, ugyanis akkor az örök világból indult ostrom elérte célját. Akkor sikerült megvetnie e földön a lábát egy túlvilági lénynek, éspedig nem akárkinek, hanem magának a békesség fejedelmének. Akkor az örök béke Ura kötött ki ezen az ellenségeskedő földtekén. Bizony, nem kevesebb, mint ez az, amit a húsvétban elsőként tett a Feltámadott. Nem fárad bele az ő „személyazonosságát” bizonyítani, megmutatni nekik, hogy ő az, akit kereszthalálig követtek. Ezért mutatja meg nekik olyan fáradhatatlan gondossággal sebhelyeit kezein, lábain és az oldalán. Nyolc nappal később is azért teljesítette Tamás kívánságát olyan leereszkedő készségességgel: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra!” Most értjük meg igazán, mit jelent az a mondat: „A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat.” Ki ne örülne ennek? Ha az abszolút békesség embere, akinek életét látták az istállóban való születéstől a keresztfán való haláláig, íme feltámadott — és ő az, ott áll közöttük és megmutatja nekik ismertető jeleit, úgy is mondhatjuk: útlevelét —, nos az győzött. Ezzel a béke ügye a föld számára nyert ügy. Lehet, hogy ez különösen és csodálatosan hangzik háborúban vergődő emberek számára, mégis így van ez, mert Krisztus feltámadott és vele az a béke, amely öröktől fogva ennek a földnek rendeltetett. Azzal, hogy a Feltámadott mondja: „Békesség néktek”, egyszer s mindenkorra megtörtént az örök béke proklamációja a földön. És nemcsak hogy kihjr-
