Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Reisinger János: Hét szó a keresztfán. Heinrich Schütz életműve
76 REISINGER JÁNOS: HÉT SZŐ A KERESZTEN hozott üzenet megszólaltatásában. A Der Engel sprach zu den Hirten egyik legtöbbet próbált témája, pár ütemnyi dallam tiszta örömmé fokozása rövid motetta segítségével. A leghíresebb művei közé számító Saul, Saul, was verfolgst du mich Pál apostol megtérésére derít fényt két ige megelevenítésével (Csel. 9,4—5.). Az egymás után belépő kórusok Jézus szavait ismétlik, egyszersmind azzal a döbbenettel is, melyet azok Saul lelkében vertek. A kérdések úgy követik egymást és visszhangoznak, mint egy kútkáva fölé hajló ember szólításai. Schütz feldolgozásából rögtön megérthetjük, hogy nem pillanatnyi, hanem régóta tartó vívódás nyert eredményt a damaszkuszi úton. A főtanács emberét megrendítette István megkövezésekor tanúsított magatartása, igazságaiban már többször meginoghatott, ha „el kellett végeznie magában” hogy „ama názáreti Jézus ellen sok ellenséges dolgot” cselekedjen (Csel. 26,9.), az igaz felismerések annyira sokasodtak benne, hogy valóban „nehéz volt az ösztöke ellen rú- gódoznia”. Nem véletlenül szárnyalnak elsöprő lendülettel az utóbbi szavak a motetta második részében. De a lélektani helyzet zenei kidolgozó-5 sara a befejezés teszi föl a koronát: az összefoglaló lezárás — újra a megszólítás. A zene egészen a hallgató szívéig akar kéredzkedni. Nem különleges, számunkra elérhetetlenül távoli eseményről hallottunk, hanem mindannyiunk elhívásának törvényszerűségeiről, és az arra adott válasz felelősségéről. (SWV 415. ETERNA, 825 964) Szándékkal említettünk egyes darabokat tőle. Ezek a motetták a zeneirodalom gyöngyszemei. Gyűjteményes formájukban is remekművet képeznek, és „a magasabb szellem utáni vágy” mindvégig nyomon kísérhető bennük (Psalmen Davids, 1628, 1647, 1650, Musicalische Exequien, 1635, Kleine geistliche Concerte, 1636, 1639, Symphoniae Sacrae, 1629, 1647, 1650.). Több mint száz évvel a Reformáció után, Schütz-ben újra lobogott „az első szeretet” lángja, a zene nyelvén hirdette a hit általi megigazulást, az Ige „romolhatatlan magvának” embert megjobbító, újjáteremtő hatalmát. Hogy mennyire tudatában volt ennek, hadd álljon itt egy részlet a Becker-féle Zsoltárkönyv (SWV 5.) elé 1628-ban írott bevezetéséből: „Bár az Űristen szent, tiszta és meg nem hamisított szava lakoznék istenfélő tanítók és vallásos, vigaszt nyújtó zsoltárok és dalok által ezekben a szomorú időkben minden iskolában, templomban, s minden családatya házánál, az Ö szeretett Fiának, a mi Megváltónknak óhajtott eljöveteléig, hogy ezáltal is szeretetben, türelemmel és reménykedéssel várakozzunk, s erre mindig készen találtassunk. Ámen.” (Idézi: Várnai Péter: Heinrich Schütz. „Kis Zenei Könyvtár”, 8. Bp., 1959. 122.) 2. A XVII. század első felének „zenei köznyelvét”, mellyel Schütz szembekerült, döntő módon határozták meg a trienti zsinatra következő események. A katolikus egyház Európa-szerte lassankint visszanyerte régi pozícióit. A zsinati püspökök egyházzenei megszorításait nem várt gyorsasággal tette gyakorlattá Palestrina a maga többszólamú, szövegileg mégis nyomon követhető zenéjével. A németalföldi mesterek vívmányai és a mad- rigalizmustól új lendületet nyert olasz stílus adott találkát a „Princeps Mu- sicae” szintézisében. De nem ütközött ellenállásba, midőn ezt az „egyszerű, római „stílust” kisvártatva a velencei „stílus luxurians” váltotta föl. A következő időszakban ez volt a tömegek visszanyerésének legkedvezőbb út
