Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Reisinger János: Hét szó a keresztfán. Heinrich Schütz életműve
REISINGER JÁNOS Hét szó a keresztfán Heinrich Schütz életműve A valóságos, igaz emberi helyzeteket feltáró művészet mindig rendelkezik megszólító erővel. Az a művész, aki alapvető sorskérdésekkel szembesül, s aláveti magát a kifejezés formai törvényeinek, kellő alázattal hordva ki alkotásait: „modern” marad örök időkre. Bőven lesz mondanivalója meg sem született jövendők számára is, szemben azokkal, akiket e „modemek” mellett Pilinszky János „aktuális” (azaz közönségük napi igényeit kiszolgáló) művészeknek nevezett. Alkotásokat azonban igazában olyan hit éltethet, mely meghalad korokat és határokat, s ezért képes megszólítani bármikor és bármilyen körülményben. Ilyen, a szó nemes értelmében vett programszerű művészet a Reformáció óta létezik. Az előkészület mozgalmait is figyelembe véve, Európa történelmének olyannyira fényes időszaka ez, melyre nem lehet eléggé emlékeznünk. A művészeiteket tekintve is az: az irodalomban legkevésbé vagy lassúbb kibontakozással, Cranach, Rembrandt festészetében már átütő erővel, Schütz, Händel és Bach zenéjében pedig összemérhetetlen teljesítményekkel nyilatkozott meg a kereszténység igazi szelleme. A művészettel kifejezhető hitnek mindmáig legérvényesebb bizonyságtételeit találjuk a Reformációra következő két-két és fél évszázad remekműveiben. E maradan- dóságról sokat töprengett Fülep Lajos, akinek figyelmet érdemlő ifjúkori gondolataiban találkozhatunk ilyen megfigyelésekkel: „A reformáció legvégsőkig feszítette a bibliai kinyilatkoztatás elvét, és legmagasabbra emelte Jézus életének örök értékét. De éppoly végsőkig ment el a történeti tényező elfogadásának és hangsúlyozásának terén ... Hogy lehet a kinyilatkoztatás örök, s fokonként teljesedő?... Hogy lehet a művészi forma örök, s mégis fejlődésnek alávetett?... Egyáltalán össze lehet-e egyeztetni e két ellentétet? Nem zárja-e ki egymást teljesen e két homlokegyenest ellenkező elv: örökkévalóság és idő? A reformáció nem filozófiai spekuláció, hanem hitvallás lévén, mind a két oldalt egyszerre és egyforma erővel magáévá tette ... Tényleg paradoxon, a legmélyebb, amelyen az emberi szellem megvetheti lábát, s hogy a reformáció felfedte, s maga is rálépett, ez legmélyebb értelmű vívmánya”. (Örök reformáció, 1917.) E „vívmány” egyik kevéssé méltányolt, ám annál jelentősebb szerzőjét kívánjuk az alábbiakban megidézni: Heinrich Schütz-öt.
