Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Makkal László: A protestáns elv Bibó István életművében
30 MAKKAI LÁSZLÓ: A PROTESTÁNS ELV BIBO ISTVÁNNÁL állandósítása, s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont uralma” (III. 464—5.). Álláspontja 1956 után sem változott, s noha a hibáit javító hazai szocialista rendszert „a történelemben eddig ismert legokosabban kormányzott proletárdiktatúra”, „mértéktartó és értelmes hatalom” jelzőkkel illette, számos korábbi nem-kommunista harcostársától eltérőleg vonakodott bekapcsolódni a közéletbe, azzal az indokolással, hogy más „a tények ostoba semmibevétele”, amitől elhatárolta magát, és más „a lelkiismeret, a véleményalkotás belső szabadságának és függetlenségének fenntartása”, amire elkötelezte magát (III. 478—80). Ez az a pont, ahol mi most, anélkül, hogy Bibó politológiai életművének szakszerű méltatását, ellentmondásosságainak oldozgatá- sát még csak megkísérelni is szándékoznánk, annak egy számunkra jelentős, és talán mások számára is tanulságos jellegzeteségére, a „protestáns elv” tudatos érvényesítésére rámutathatunk. A „protestáns elvet” 1529-ben Speyerben a német birodalmi gyűlésen a reformációhoz csatlakozott 5 fejedelem és 14 szabad város a római katolikus valláskényszer ellen tiltakozva úgy fogalmazta meg, hogy „Isten tiszteletének és a lelki üdvösségnek dolgaiban mindenkinek önmagáért kell Isten elé állnia és számot adnia”. Ebben a kijelentésben nem annyira a valami ellen, hanem a valami mellett, éspedig a lelkiismereti szabadság mellett való kiállás a döntő. De ez eredetileg annyira össze volt kötve a reformációban megújult keresztyén hittel, hogy a reformáció egyházainak közös elnevezése lett a „protestantizmus”. Csak a felvilágosodás, a liberalizmus és a szekularizmus hígította fel filozofikus theizmussá vagy deizmussá, vagy — minden vallásos tartalmát kilúgozva — egyszerű szabadgondolkozássá a „protestantizmus” fogalmát. Az ébredéseknek és különösen az újreformátori teológiának a bibliai keresztyén hithez való visszatérése folytán a protestantizmus, a teológiai liberalizmussal egy kalap alá vétetve, a reformáció egyházainak hívő magva szemében súlyosan kompromittálódott. Ez azonban akarva, nem akarva a felekezeti elkülönülés erősödésével, a reformáció közös örökségével szemben a partikuláris sajátosságok előtérbe kerülésével járt, s a „protestáns” megjelölésben a visszanyert felekezeti identitás veszélyeztetését kezdték érezni. így „protestánsának már csak az nevezte és nevezi magát, akinek felekezeti kötődése meglazult, s akit az egyházias oldalról „egyháziatlan”, esetleg „vallástalan”, vagy éppen „szekularizált”, tehát nem is „igazi” keresztyénnek tekintenek. Az ökumenizmus lassanként megtalálja a felekezeti elkülönülésből származó elidegenülés orvosságát az egymást kiegészítő különbségek harmóniájának felismerésében, de továbbra is súlyos problémát jelent az „egyháziatlan” protestánsok — vagy tágabban véve: keresztyének — és a felekezetekben láthatóvá váló egyház viszonya. Erre a problémára keresett megoldást századunk egyik nagy teológusa, Paul Tülich, és vélt megoldást találni a „protestáns elv”-ben, mely a speyeri tiltakozás mélyebb és egyben időt- állóbb értelmét a viszonylagosnak az abszolút igényével való fellépése, az emberinek az isteni helyébe való állítása, mindenféle „bálványimádás” elleni tiltakozásban jelöli meg. Nem lehet öncél semmiféle emberi érték vagy célkitűzés, de még a látható egyház sem. Minden csak eszköz az egyetlen célhoz, mely az öncél ellentéte, a szolgálat. Tillich szerint — mint okos ismertetője, Bóna Zoltán a Confessio 1986/4. számában írja — „az egyház lényege, a láthatatlan egyház egyrészt nyilvánvaló módon a látható egyházban mun
