Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Makkal László: A protestáns elv Bibó István életművében
MAKRAI LÁSZLÓ: A PROTESTÁNS ELV BIBÖ ISTVÁNNÁL 31 kálkodik, másrészt látenciában minden vallásban, mozgalomban vágy- egyénben. Tillich ezzel a hittel buzdítja az egyházat arra, hogy önkritikus és kritikus bátorsággal forduljon oda ahhoz a világhoz, melyhez az Isten Krisztusban odafordult”. A magyarországi protestáns egyházak teológiájában a „szolgálat” elvének és gyakorlatának előtérbe kerülésével párhuzamosan, velük „protestáns” kapcsolatban fordult Bibó István mint keresztyén ember, tudós és politikus (a „keresztyén” az ő számára az, akinek döntő élménye a Krisztussal való „személyes kapcsolatba kerülés”: III. 19.) szolgálattal a világ felé. Szolgálata a „protestáns elv” szerinti korrektiv, kritikai viszonyulás volt, s elsősorban a hatalom gyakorlásának öncéllá torzulása ellen, pontosabban arra a célra irányult, hogy „minden eddig hatalomgyakorlásnak ismert funkciót szolgálattá alakítunk át mind szervezési formájában, mind a hozzá hasonló erkölcsi tartalmakban, és az egész társadalmat kölcsönös szolgálatok és szolgáltatások rendszerévé alakítjuk át, ahol minden helyzetben mindenki fölveszi mind a pult mögött álló kiszolgáló, mind a pult előtt álló ügyfélnek a helyzetét; és a szervezés legmagasabb szintjén sem jön létre a hatalomgyakorló, a trónon ülő és az előtte instanciázó embernek a viszonylata, hanem mindenütt a kölcsönös szolgálatok viszonylatában alakul ki. (...) Ez elsősorban az uralomgyakorlás morális tartalmainak a változtatását kívánja, de úgy, hogy minden morális elmélyülés egyben megfelelő szervezeti formákban hátvédet és támasztékot is kap, mert merőben morális szentenciáknak a hirdetésével nyilvánvalóan nem fogunk egy államszervezetet moralizálni tudni” (III. 77.). A politika etikai kötelezettsége, ami a politológiában Machiavelli óta abszurdumnak számított, Bibónak már az államhatalmak elválasztásáról szóló akadémiai székfoglalója óta (1947) olyan, egész munkásságát átható alapelve, mely önmagában is előkelő helyet biztosít számára korunk politikai gondolkodói közt. Annál inkább így van ez, mivel nem utópisztikus vágyálmokat kerget, hanem az európai demokrácia már bevált intézményrendszerének gyakorlati továbbépítését sürgeti. S azért tarthatja ezt megvalósíthatónak, mert a nyugati keresztyénség már a középkorban megtette ebben az irányba az elhatározó lépéseket. „A nyugati társadalom egésze, melyet a középkori társadalmi szervezés hivatástudattal töltött el, a polgári fejlődés tömegerővel ruházott fel, a reformáció a tekintélyekkel való szembefordulásra bátorított, s a vallásháborúk a hatalom relativitásának a tapasztalatával ismertettek meg, tovább őrizte és tovább fejlesztette a hatalom moralizálásának, humanizálásának, funkciókká való átértelmezésének immár évezredes tradícióját” (II. 377.). A „nyugati társadalom” alatt Bibó nem a tőkés világot értette, a „keleti” szocialistával szemben, hiszen — mint fentebb idéztük — a szocializmust az általános, világméretű politikai fejlődés kikerülhetetlen útjának tekintette. Amióta a keresztyén tradíciójú „nyugati társadalom” már vagy még nem keresztyén, hanem világnézetileg pluralisztikus, ugyanakkor azonban közös etikát igénylő társadalom, Luthernek Isten két birodalmáról szóló tanítása új fényt és aktualitást nyert. A látható, szervezett egyház mint „hivatal” nem adhat tételes tanácsot a világi kormányzásra, sőt a társadalmi morálra sem. Ezt a szolgálatot a középkorban valóban az egyház, abban is a klérus látta el, a reformáció s főleg a felvilágosodás óta azonban a politika és az
