Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 93 tik: ,,Tehetetlen vagyok az alkohollal szemben, és elvesztettem az uralmat az életem fölött.” A hogyanra nincs válasz, a gyógyulás mégis valóság. Luden János evangélista vakjára emlékeztető módon mondhatná el: egyet tudok, hogy halálos beteg voltam, s most nem vagyok az. Amint a csoport nyilvánossága előtt kimondta: „Lucien vagyok, és alkoholista” —, szorongása és merevsége felengedett, megérezte elfogadottságát s megértette a gyógyulni kívánó alkoholisták egymásrautaltságát is. A sok évig teológiát tanuló, millióknak Jézusról éneklő szerzetes egymásba kapaszkodó névtelen betegek között találkozott — még nevén sem említve — az életet megújító Istennel. S újra álmodik, egy olyan világról, ahol az emberek ráébrednek egymásrautaltságukra, s hogy meggyógyuljanak, ki tudják mondani egymás előtt: „XY-nak neveznek, szadista, háborús uszító és hazug vagyok”,vagy: ,.XY-nak hívnak, ripacs, nyegle és pénzsóvár vagyok’. Alom ez a javából. Hiszen még a nyilvánvalóan beteg alkoholisták sem mindig ismerik fel, hogy gyógyulásra van szükségük. Lucien gyakran átélte tehetetlenségét, amikor másokat hívott a gyógyító közösségbe. Ahogyan nem talált magyarázatot a saját szabadulására, úgy mások makacs ellenállására sem. „Titokzatos dolgok mindezek.” Bár emlékezésében részletesen szól az alkoholizmusra hajlás külső okairól, hangsúlyozza, hogy a baj gyökere a betegben van. Nem mesterséget, országot, életmódot kell változtatni, hanem fejet kell cserélni. Amint ez társai közös tapasztalata is: észrevettem az Anonim Alkoholistáknál, hogy csak önmagukról beszélnek... Mert önmaguk megdolgozása éppen eléggé óriási feladat ahhoz, hogy ne legyen erejük másra. És önmagukat megváltoztatni kétségtelenül van any- nyira nehéz, mint a világot megváltoztatni. És a világot akarni megváltoztatni néha csak alibi, hogy az ember ne változtassa meg önmagát.” Vallomás a változásról — nemcsak alkoholistáknak. Csepregi András Budapesti katolikus-marxista párbeszéd külföldi visszhangjából Lukács József emlékének Alig kaptam kézbe a Svájcban megjelenő Orientierung egyik őszi számát, hogy az 1986. októberében tartott budapesti ülés külföldi katolikus visszhangját ismertessem a Diákoméban, amikor Lukács József halálhírét vettük. Alakja egyre inkább összefonódott a dialógus ügyével. Szívesen állt ki párbeszédre kisebb és nagyobb, fontos és kevésbé fontos fórumokon. Igazi partnerré a dialógusban fokozatosan és szinte észrevétlenül lett, elsősorban nem valami rendkívüli diplomáciai vagy kompromisszum-készség alapján, hanem attól a meggyőződéstől vezetve, hogy az emberiség, a mai világ olyan problémák előtt áll, „amely katolikusnak és marxistának egyaránt súlyos gondja”. Budapesti megnyitó előadásában kinyilvánította, hogy „a világ két, bizonnyal legnagyobb befolyású eszmeáramlatának, a katolicizmusnak és marxizmusnak mandátumát” nem abban látja, hogy mindegyik fél a másik világszemléletét tegye felelőssé a világ gondjaiért, hanem „hogy saját nézetrendszerünkből kiindulva és mégis közösen mit tehetnénk leküzdésük érdekében?” Közös kérdés, hogy „mit kell tennünk avégett, (...) hogy az emberek tartósan megváltozzanak, hogy a morális kultúra évezredes múltjának csúcsteljesítményei valóban a mindennapi élet hatóerejévé válhassanak?” Mivel pedig nem pusztán az egyéni lét, hanem „maga az emberi egzisztencia, az emberi nem mint olyan került életveszélybe”, ezért „új gondolkodásmód, új logika nélkül nem juthatunk tovább. De hozzáteszem: katolikusok és marxis
