Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Kulturális figyelő
94 KULTURÁLIS FIGYELŐ ták ezt a logikát saját hagyományaik komolyan vételével, e tradíciók újraértelmezésével munkálhatják ki” (Világosság 1986, 12.). A párbeszédben való részvételét így nemcsak a tudós kíváncsisága vagy a világnézeti—filozófiai vita izgalma fűtötte, hanem az a vágy tette égetően időszerűvé, hogy az emberiség sürgető problémáiban megoldásokat találjon. . Nem pusztán a marxista oldal, hanem maga a párbeszéd ügye veszített vele értékes munkást, nyitott beszélgető- társat, tiszteletre és szeretetre méltó embert. Renata M. Erich (Bécs) beszámolója az Orientierung említett számában (1986. november 15.) általános képet igyekszik nyújtani, amikor bevezetőben ismerteti a budapesti párbeszéd létrejöttének előzményeit, a korábbi katolikus—marxista párbeszédek tényét, de még szinte protokolláris részleteket is közöl. Kiemelten ismerteti a budapesti szimpózium alapelveit: nem győzelemre törekednek a másik fél felett, igyekeznek egymás szempontjait és aggodalmait legteljesebben megismerni, és törekednek a helytelen információk helyesbítésére. Német nyelvű laptól bizonyára megértéssel fogadhatóan legterjedelmesebb Konrad Feiereis (Erfurt, NDK) katolikus professzor előadásának ismertetése, ö az együttélés és társadalmi együttműködés kérdéseiről beszélt az NDK 1945 utáni fejlődésének tükrében. Egyrészt megállapította, hogy a marxizmusnak elengedhetetlen, de nem legfontosabb része az ateizmus; hogy a materialista világnézet és a vallásos hit ellentéte a közös életérdekek hátterén másodlagos; hogy a vallást nem lehet a politikai reakcióval azonosítani; és hogy a marxizmus is elismeri a vallásos meggyőződés pozitív erkölcsi szerepét. Másrészt feltette a kérdést, mennyiben vétkesek keresztyének maguk is abban, hogy a marxizmus fenntartásokkal és elutasítóan bánik a keresztyénséggel. „Merész realizmus” alcímmel külön is kiemeli a lap két magyar marxista, Ancsel Éva és Földesi Tamás hozzájárulását. Ancsel Éva az ember autonómiáját hangsúlyozta, melyből nem normák betartása vagy áthágása, hanem ethosz következik, mely arra indítja az embert, hogy cselekedeteinek saját maga legyen a szerzője, és így fokozottan vállalja felelősségét. Az ismertetés szerint szólt az irgalmasságról és a bocsánatról is, „melyek az ember válaszai a bűnösség és szenvedés közös jelenlétére”. A szeretet is magában foglalja az irgalmaságot, és mivel feltétel nélküli, ezért eleve megbocsát. József Attilát idézte, aki azt írta, hogy a megnembocsátás bűne az eredendő bűn. A másik magyar előadó, Földesi Tamás, az igazságosság és egyenlőség marxista felfogását fejtegette és a mindennapi politikai gyakorlat kérdéseivel konfrontálta. Renata M. Erich szerint nem minden részvevő tanúsított egyforma nyíltságot és érdeklődést, mint azok, akiket idézett. Lukács József is rámutatott, hogy volt felszólaló, „aki (...) nem annyira a korszerűen kifejtett marxizmus pozícióival, inkább valamilyen annak vélelmezett állásponttal vitázott. (...) Egyes marxista felszólalások viszont nélkülözték a másik fél álláspontjára való, megfelelően mély reflexiót” (Világosság 1987, 1.). A zárt ajtók mögött megrendezett párbeszéd tartalma csak most kezd a nagyközönség számára is hozzáférhetően és dokumentálva ismertté válni. Az elmélyült, részletekbe menő ismertetés vagy értékelés ezért még nem lehetséges. Bátorító azonban, hogy az Orientierung beszámolója és a szimpózium magyar szervezője hasonló végkövetkeztetésekre jut. Érdeklődéssel olvassuk a visszhangokat, a külföldieket és a hazaiakat, s várjuk a párbeszéd teljes anyagának publikálását a Világosságban is, mely Lukács József kezében lett a párbeszéd egyik fontos fóruma, de talán külön kötetben is. Egyformán szolgálná ez a párbeszéd ügyét és Lukács József emlékét. 1987. I. 30. Reuss András
