Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Jánosy István: Sylvester János: Finálé (drámarészlet)
72 .JÁNOSY ISTVÁN: SYLVESTER JÁNOS Jussomat elorozták és amikor a szolgaságból szabadulandó birtokot kértem magamnak, íme z lett a vége, hogy itt rohadok éhen, betegen. Kendet nem- telenségében is jobban megbecsülték. TINÓDI: Aligha. Uraim ha énekeimet meg is vivátozták, asztalukhoz sosem ültettek. Mindig csak a szolgaasztalnál ettem-ittam. No de sebaj. Én mindig csak azt néztem, miben szolgálhatok nyomorult hazámnak, hogyan tudnám tartóztatni veszését. SYLVESTER: Nohát ebben bajoskodtam én is. De mit értem el? TINÓDI: És mit értem el én? De hisz amit teszek, a hazámért teszem, nem köszönetért. Egy kancsó borért, amit szívesen elfogadok, mert attól ugyancsak szikrázik a toliam, de az udvarbíró uraimék még azt sem adták meg. Legtöbbször büdös bort adnak, ihatatlant. De én nem törődöm velük. Beírom a nótáimba őket is, mint a derék vitézek fennen vitézkedését, maga- megáldozását. Mert ahogy vész ez a kicsi ország, úgy szaporodnak a magyar messiások. Ebben az 1552-ik évben nagyon sok vár veszett el, s velük őrzőik, de gyáva alig akadt bennük. Vagy aki akkordára meg is adta magát, látván, hogy a török nem tartja szavát, kinn a várkapuban oroszlánná dü- hösödött és halálig forgatta a kardját. Ha a törököket visszaűznöm nincsen is erőm, legalább énekbe örökítem ezeket a mártírokat, akik a hazáért haltak meg, hogy példájuk lelkesítse az élőket jó vitézi helytállásra és az utódokat a haza visszaszerzésére és még a kínpadon is magyari mivoltuk meg nem tagadására. SYLVESTER: Kend boldog, hogy teheti ezt. Bár tehetném én is. De az én kezemből kiütötte a tollat az ördög. TINÓDI: De a lantját még tudja pöngetni. És majd a szépséges Viola asszony énekli a textust. SYLVESTER: Viola?! Ugyan hol lehet? TINÓDI: Hát nincsen itt? SYLVESTER: Nincs. Mikor Nádasdy kivetett a birtokomból a tiszttartó uszítására, a parasztok meg akartak ölni. Kergettek, én menekültem, elszakítottak a családomtól. Azt reméltem, hogy feleségem a gyermekeimmel hamarosan itt terem, Bécsben. De azóta sem látom őket. A lábam nyavalyája egyre jobban gyötrött, utóbb már föl sem tudok állni. Most meg elbocsátottak az Egyetemről, így kenyér nélkül maradtam. Legutolsó írásomat Syngre- nius visszaadta — nem nyomatja meg. Nyavalyám meg odáig romlott, hogy már se nem eszem se nem ürítek. TINÓDI: Gyógyíttassa magát! Miért nem hív felcsert? SYLVESTER: Tudom én a nyavalyáimat, jobban mint a felcser. Hiszen én orvosdoktor is vagyok. Aztán hiába is gyógyítanám magam, ha ők meg akarnak halasztani. Még néhány napig itt elfetrengek, aztán vége. TINÓDI: És az ország? A szegény magyar haza? A maradékát most pusztítja el a török. Már csak egy kis holdacska maradt Pannóniából, a másik Erdélyből. És akkor a tudós János mester halni akar, ahelyett hogy segítene ! SYLVESTER: Ugyan mivel? TINÓDI: A tollával, a lantjával. SYLVESTER: De hiszen amit írok, nem akarják megnyomatni. TINÓDI: Azért csak írjon! Megnyomattatom én Erdélyben. Van ott egy nyomdász barátom. Ugyan szász az istenadta, de azért jobb magyar őkelme, mint akármelyikünk. SYLVESTER: Kicsoda?
