Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Jánosy István: Sylvester János: Finálé (drámarészlet)
JÁNOSY ISTVÁN: SYLVESTER JÁNOS 73 TINÓDI: Heltai Gáspár. SYLVESTER: Ugyan, Tinódi uram, nincs erőm. Kiesik a toll a kezemből. Már csak az az egy kívánságom: csak még élve láthatnám enyéimet, vagy legalább hírüket venném, hogy élnek. TINÓDI: Életem egyik legszebb emléke Viola asszony éneke. Még most is a fülemben vagyon. A világ legszebb hangja. SYLVESTER: Én is attul bolondultam meg, amikor elvettem. S ha meggondolom: ha mi ketten Itáliába vetődtünk volna, ő a hangjával, én a lantommal, fejedelmek versengtek volna értünk, többről többre ígértek volna, csakhogy náluk maradjunk. Ehelyett én ide kötöttem magamat Pannóniához, csakhogy magyar Bibliát kreáljak és magyar grammatikát. És mi lett a jutalma? És ha mint tudós, Krakkóban maradtam volna az egyetemen... TINÓDI: Nincs vesztegetnivaló idő. Írja meg tüstént, amit még meg akar írni. Én még itt hetelek Bécsben, utána írását elviszem Erdélybe és megnyomattatom, csakúgy mint a magam énekeit. SYLVESTER: Késő. Nincs már erőm. Ha elköltözöm innen, nincs mit megbánnom, hiszen nem magamért éltem és még mindig jobban bántam az emberekkel, mint azok bántak velem; egyedül csak azt szánom, sajnálom, hogy nem kedveztem jobban az én Violámnak. Tündéri énekes madár volt, én mégis csak azt kívántam tőle, hogy igásló legyen, afféle kardos magyar gazdaasszony, aki fakanállal kordában tartja a cselédséget. Pedig hát ő maga volt a muzsika, akit csodálni, imádni kellett volna és benne mindig újra meg újra születni. Most is csak azon emésztődöm, miért kellett elfutni enyéimtől. De hát űztek, kergettek maguk előtt, hogyan tartottam volna ellent egymagám annyi embernek! És azóta keresem őket. Semmi hírük. Közben az országot elözönlötte a török. Nem tudok másra gondolni, minthogy elrabolták őket. Megvették a falut, ahol meghúzták magukat, mindenkit pőrére vetkezni parancsoltak. Most Violához lép egy török, kamaszlányát a lánycsoporthoz löki, fiát a fiúkhoz, csak a kisdedet hagyja a mellén. Aztán jönnek a rangosabb törökök és értőn válogatnak az áruban: aki megtetszik nekik, viszik. Violát is viszik, kötélen hajtják maguk előtt vagy mögéjük a lovukra ültetik. Nem, ezt már nem bírom látni!... Nem bírom ... (halkan siratót énekel) Jaj, te szegény feleségem, merre vonszol most a vad török? — Lélekben látom meztelen hátadon korbácsütések vörös nyomait. — Él-e még a kis csecsemő vagy nem tudtál adni néki mit? — és elalélt az úton, gyönge kis feje örökre lekókadt, mint kaszabolt virágé. — Mennyire nem becsültelek meg, sorsodra hagytalak gyermekeinkkel a nagy futásban, csak saját irhámat mentettem! — Jaj, szegény kislányom, akit én keltettelek életre, amikor leestél a padkáról, — hol járhatsz most, melyik durva marta- lóc háremébe kerültél? — Hogyan sikolthattál, mikor elvették kislány- szüzességedet? — Merre lehet szállásod goromba szer ecsenek közt? — Hiába sírsz, sikoltozol magyari nyelveden, nem érti senki, csak kigúnyolnak érte, s még Istennek se panaszolhatod el kínjaidat!—Mert nem tanítottalak meg imádkozni! — Miért oly árva a magyari nyelv, nem érti senki! — Erőm elfogyott, rossz lábamon járni nem tudok már. — Nem jutok el a következő faluig és már estére hajolt. — Mocsár van előttem, az én bánatom és reménytelenségem mocsara, bevágódom oda és már benneteket soha meg nem talállak ... (végleg elnémul, feje hátracsuklik) TINÓDI: (lecsukja a szemét és halkan egy zsoltárt énekel fölötte)
