Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Walter Lüthi: Az éjféli kopogtatóról
WALTER LÜTHI: AZ ÉJFÉLI KOPOGTATÓRÓL 5 nél arcátlanabb lesz az imádság, minél 'kevésbé mernénk mi magunk — ő zörget érted, és ő bátorít: kérj, keress, zörgess! tedd az én nevemben és az én parancsomra! Vagy talán addig akarunk várni, amikor már szégyenkezés nélkül Isten elé léphetünk, amikor imádságunkban már nélkülözni tudjuk Krisztus közbenjárását? Talán úgy akarunk Isten elé járulni, mint az az ifjú, aki az apját elhagyva Amerikába ment, és megfogadta, hogy csak akkor fog hazatérni, amikor majd sikeres emberként odaállhat az apja elé, és aki azután el is éri célját, s finom szabású öltönyében, ujjain csillogó brillián- sokkal így szól: Nézzétek, ez vagyok én! Vajon így akarunk az Atya elé járulni? Várhatnánk mi arra, hogy ne legyen szükségünk a közbenjáró Krisztusra! De ő most hív bennünket, mert tudja, hogy hányadán állunk az imádkozással, ezért hív és bátorít: Gyertek! És ha úgy is látszik, hogy már csaknem túl késő van, és a szívünk vádol minket, mondván, hogy már valóban túl késő van —, akkor lép színre Krisztus, és mondja nekünk e példázattal: Nem, még nincs egészen késő; ha mindjárt az utolsó vonattal, a rongyszed őkkel jönnétek is, csak gyertek, elfogad az Isten érdemtelenül! Egyedül Krisztus a „sikeres ember”, egyedül neki van érdeme; de Jézusért ti is jöhettek, haza jöhettek — éjfélkor is. Van még ennek a példázatnak néhány vonása, amelyre érdemes figyelni. Ha Krisztus itt ily merészen bátorít az imádságra, ezzel semmiképpen sem engedi meg vagy éppenséggel tanácsolja, hogy fegyelmezetlenül imádkozzunk, mindenért, ami csak eszünkbe jut és amit kívánunk. A tizenkettedik órában elmondott imádság is fegyelmezett imádság. Világos, hogy az éjfélkor segítségért folyamodó kenyeret kér és nem mondjuk cigarettát. És a példázatban az áll, hogy Isten meg is adja neki, „amire szüksége van”, vagyis azt, ami szükséges. Szabad kémünk azt, ami szükséges. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy minden korban mennyire eltérnek a vélemények arra vonatkozólag, mi az, ami szükséges. Isten talán sok mindent nem ismer el abból, amit mi feltétlenül szükségesnek tartunk, és polgári (...) imaszándékaink alighanem vajmi keveset számítanak a mennyben. De a szükségesért odajárulhatunk szégyentelenül is, és az érte való imádságban lehetünk kitartóak. De példázatunkban különösképpen figyelemreméltó az a körülmény, hogy a szóban forgó ember, aki alkalmatlan időben zörget barátjánál, nem a maga ügyében jár. Valaki másnak a kedvéért kelt fel, ki éjfélkor útról érkezett hozzá; az ő kedvéért öltözött fel, s ment el a barátjához, hogy éjszaka felzörgesse. Másnak a kedvéért tette magát túl szégyenkezésén vagy épp gyávaságán; másnak a kedvéért vállalta azt a kockázatot, hogy a szomszédja megsértődik és megneheztel rá, másért tette, amit tett. Síkraszállni a másikért, erről van szó ebben a példázatban. A világ, amelyben élünk, tele van olyan emberekkel s nem is kell őket lámpással keresnünk, akik rá vannak utalva arra, hogy valaki kiáll jón értük. Voltaképp szinte minden betegünk arra vár, hogy valaki odaáll jón értük. Haldoklóink már annak is örülnek, ha valaki egyáltalán ott van mellettük. A boldogtalanok, a magányosak, a hátrányos helyzetűek, azok, akiket nem értenek meg vagy félreállítanak — mindezek kitaszítottak lehetnek az emberi társadalomban, a munkahelyükön vagy akár a saját családjukban is. Másfelől mindig kevesen vannak azok, akik tudják, mit jelent odaállni másokért, akár alkalmas, akár alkalmatlan időben. Feltűnő, hogy ama ke
