Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Walter Lüthi: Az éjféli kopogtatóról
6 WALTER LÜTHI: AZ ÉJFÉLI KOPOGTATÓRÓL veseknek, akik másokért síkraszállnak, egy jelentékeny hányada nem hívő. Ilyen például az orvos, akit a saját anyagi vagy tudományos hasznán túl is érdekel a páciense, vagy a hivatalnok, aki — mintegy megfeledkezve arról, hogy fixfizetésű alkalmazott — a hivatalos munkaidején túl is foglalkozik egy esettel. Vagy a tanár, aki az osztályában szívén viseli annak a mellőzött gyermeknek a sorsát is, aki nem származása vagy sokat ígérő tehetsége folytán érdekes számára. (...) Vagy az az ember, aki tiltakozik, ha valaki mással igazságtalanság történik. A napokban egy iparos felesége dicsérte előttem egyik dolgozójukat, aki annyira odaáll a munkaadója mellé, hogy mindig azon töri a fejét, hogyan lehetne ezt vagy azt a munkát még kevesebb idő alatt és még kevesebb erőkifejtés árán elvégezni —, de azt is hallottam, hogy bérviták esetén mennyire kiáll ugyanez az ember a társai mellett, egyszerűen azért, mert életeleme a másokért való kiállás. Ilyen emberekre vár a világ. Sajnos, mi keresztények nem dicsekedhetünk azzal, hogy a jelen vagy a múlt században különösképpen élen jártunk volna, amikor arról volt szó, hogy ki kell állni a jogfosztottak és mel- lőzöttek mellett. Évtizedeken át nem tudtunk okosabbat tenni, mint hogy beálltunk azok kórusába, akik a bérmunkások osztályharca miatt siránkoztak, és közben megfeledkeztünk arról, hogy minden osztályharc fent kezdődik, valamint arról, hogy az alulról jövő osztályharc mindig csak a gyengébbik ikertestvére a felülről jövő osztályharcnak. Természetesen az egyházban is voltak olyanok, akik kiálltak a jogfosztottak és üldözöttek — így a zsidók — mellett. Ha ezek száma sokasodna, ez ígéretes jele lehetne annak, hogy az egyházban újraéled és erősödik a másokért való kiállás készsége és ereje. Hogy a gyengékért való kiállás mennyire van meg az egyházban, szorosan összefügg a közbenjárás leikével. Ha az egyházban ismét nagyobb teret kap és nagyobb jelentőségre tesz szert a közbenjáró imádság, ha az egyházban ismét több lesz a szégyentelen éjféli zaklatás, akkor a világ csodálkozni fog majd azon, hogy az üldözötteknek és mellőzötteknek micsoda menedékévé lehet majd ismét az egyház a népek között. Am az egyház e megújulásának a közbenjáró imádságból kell fakadnia. Hadd mondjuk ki még egyszer: itt, a másokért való kiállásban arcátlanok lehetünk mi, keresztények. A szerénység egyébként szép dolog; itt azonban nem lenne szép, itt a szerénytelenség nemcsak megengedett, hanem egyenesen kötelező. Jó annak a kereszténységnek, amely újból felfedezi a közbenjáró imádság hallatlan jelentőségét. Mondják, ha az elefánt tudná, micsoda erő lakozik az ormányában, nem volna olyan engedelmes és ártalmatlan. Azt is mondhatnánk: ha a keresztények gyülekezete tudná, micsoda lehetőségeket kapott a közbenjáró imádsággal, nem lenne többé olyan ártalmatlan és veszélytelen. Hatalommá, lelki hatalommá válhatnék: nem társadalmi, nem pénzügyi és nem is politikai hatalommá, hanem imahatalommá. Egy modern keresztény költő, Reinhold Schneider egyik szonettjében a következő szavakkal állítja szembe egymással a tettek emberét, aki önerejében bízik, és az alázatos imádkozót, aki közbenjár: Mert tettekkel az égnek nem parancsolsz. Mit egyesítesz, ismét csak felbomlik, mit újjá alkotsz, másnap máris ósdi, s mit te építesz, azzal inkább rombolsz. „Mert tettekkel az égnek nem parancsolsz” — természetesen imádsággal sem. De az imádkozok odaléphetnek annak trónja elé, akinek adatott
