Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Gyapay Gábor–Peskó György: Emlékezés a fasori gimnáziumra
GY AP AY GABOR-PESKÓ GYÖRGY Emlékezés a fasori gimnáziumra „Egy gimnázium, amely már csak a szívekben él. Fasori öregdiákok emlékeznek alma materükre” —- így kezdődött a Kossuth Rádió adása 1986. november 30-án reggel kilenc órakor. A műsort a fasori baráti kör, a magyar rádió és televízió dokumentumainak felhasználásával Szabó Éva készítette. Az első és az utolsó emlékezést adjuk itt vissza, részben rövidítve, a rádió munkatársának szavával. Gyapay Gábor: Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a Deák téri evangélikus elemiben kezdtem, onnan átkerültem a fasori evangélikus gimnáziumba. Nyolc évig ott voltam, aztán miniszteri engedéllyel a gyakorló évemet is a Fasorban töltöttem, és utána rögtön meg is választottak történelem- és latintanárnak. Mi volt számomra a varázslatos ebben az iskolában? Mert az volt! Az, hogy én első perctől kezdve haza mentem. A másik, ami nagyon hasznos volt számomra, hogy azt láttam, hogy a tanárok mind tanítani akarnak minket. Ha arra gondolok, hogy én miért tudok jól magyarázni — mert szokták mondani, hogy jól tudok magyarázni — akkor azt kell mondanom, azért, mert engem úgy tanítottak, hogy az alapjaiban kell megismerni a dolgokat, és nem passzívan kell átvenni az ismereteket, hanem nekem kell elrendezni. A tanárok tálalják a dolgot, de nekem kell rendbe rakni. Nem az volt a trükk, hogy milyen módszerekkel próbálják az embereknek előadni a dolgot, hanem az, hogy az igazságot próbálták előadni. Tehát nem azt tanították, hogy erről most mit kell tanítani, hanem azt, hogy mi a valóság, és ezt kell valahogy megérteni. Több tanár is tanított bennünket éppen történelemre, de a legmélyebb nyomokat természetesen Jánosy Pista bácsi hagyta bennünk, aki rengeteg szabálytalan dolgot tett, mert például névsorban feleltetett — mindenki kitudta számítani, hogy mikor fog felelni, s ennek ellenére mégis tudta, hogy mit tudunk. Szóval, ma azt kell mondani, hogy metodikailag néha elfogadhatatlan dolgokat csinált, és mégis egyike volt a legjobb történelemtanároknak. Mert amikor egy kérdéshez eljutott, mélyen elmagyarázta, a legkülönbözőbb összefüggésekre rámutatott, és az egész mögött, a mélyén az emberség volt. Nagyon jó érzés volt, hogy én is a fasori ősi protestáns autonómia útján kerültem ott a katedrára. Köztudomású, hogy a protestáns iskoláknak sajátos szerkezete volt; nem felsőbb szerv nevezte ki a tanárokat vagy az igazgatót, hanem a tantestület — ha megürült egy tanszék, akkor a különböző jelöltek közül maga választott. Méghozzá a választásnál az volt a legfontosabb szempont, hogy akit oda hívnak, vagy akinek jelentkezését elfogadják, az tudományosan jól képzett ember legyen, a tudományok művelője legyen, mert az volt a tapasztalat, hogy igazán jó tanár az lehet, aki a tudományban is járatos és aki az élő tudománnyal aktív kapcsolatot tart. A volt fasori tanárok között tizennyolc lett a Magyar Tudományos Aka
