Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Gyapay Gábor–Peskó György: Emlékezés a fasori gimnáziumra
EMLÉKEZÉS A FASORI GIMNÁZIUMRA 41 démia tagja, tehát valóban azt kell mondani, hogy nemcsak tanítottak, hanem a magyar tudományt is művelték. Jellegzetesen protestáns iskola volt. Magyarországon a protestantizmus bizonyos mértékig ellenzékiséget jelentett valamikor. Az eszménykép és az értékrend is sajátos volt. Emlékszem, nekem Luther Márton imponált, aki a wormsi birodalmi gyűlésen nem vonja vissza tanait, vagy a gályarabok imponáltak. Ezt az ember nem tudatosította, de olyan magatartást alakított ki, ami az emberre egész életében jellemző lett. Mondhatom, én mindig rendkívüli hálával gondoltam az iskolámra, amikor az életben nehéz vá- laszutak elé kerültem és sikerült jól választanom. (A rádió munkatársai átmennek a szomszédos templomba Peskó György orgonaművésszel, ahol eljátssza édesapjának, Peskó Zoltánnak egy orgonadarabját. Szabó Éva kérdezi: „Milyen gyermekkori élményt juttat az eszébe ez az orgona?”) Peskó György: „Hát talán mindent. Itt tanultam járni, itt ismertem meg a kottát... Ha az ember ide belép, akkor valahogy egyszerre visszajön ez az elmúlt ötven év..., ebből nyolcat itt töltöttem, ide jártam az evangélikus gimnáziumba. Ma a napi munkám nagy része tanítás — középiskolában tanítok; valaki, ha pedagógus, automatikusan magával hozza a középiskolai élményeit. Én is igyekszem valahogy úgy tanítani, ahogy minket tanítottak. Az orgonához külön is kötődöm, hiszen édesapám itt volt 1929-től 1963-ig. Én örököltem a hivatását. Akárhol játszom a világon, valahogy ennek az orgonának a hangját keresem. Ez egy Angster orgona. Magyarországon az Angster gyár jóval több, mint 1000 orgonát épített. Vannak hasonlóságok, vannak különbségek. Ha valahol fölfedezek egy ilyen subbass 16-os regisztert, mint itt a pedálunk, valahogy visszajön minden, az az akusztikai asz- szociáció. Hároméves koromban egyszer leestem az orgonapedálra és megszólalt az orgona. Kaptam egy elegáns rúgást; elgurított róla, hogy elhallgasson a hangszer. A múlt hónapban volt egy hangversenyem itt. Megkaptam a templom kulcsait az esperes úrtól. Sok zár van ezen a templomkapun, s ő kezdte nekem magyarázni, hogy ez a kulcs az alsó, az a középső ... Nekem mondod? Az ujjaimmal — mint ahogy a vakok a vakírást — kitapintottam a kulcsok nyelvét, és a helyes zárba rögtön beletaláltam. Valahogy olyan óriási... hazajön az ember. Elszakadunk mindnyájan, elszakadunk a gyökereinktől, és látszólag egy ilyen kis semmiség, egy kulcs rögtön visszahoz mindent. Sokáig nem tudtam ide belépni. Valahogy az motoszkált bennem, hogy itt olyan boldog voltam, a gyermekkoromat itt töltöttem. Még egyszer oda visszamenni, valami hallatlan nagy belső erőre van szükség, hogy az ember közönyt vagy közömbösséget erőltessen magára. Aztán úgyis, amikor már bent van, akkor rászakad ... de amíg ide értem! Tíz évig tartott, hogy vissza tudjak jönni. Amit az iskolától kaptam, az talán az egész munkám — hát muzsikus lettem. Látszólag feleslegesen tanultam 8 évig heti 6 órában latint, az utolsó 4 gimnáziumi osztályban görögöt is, matematikát, fizikát. S minden apró ütemben és taktusban mindenhol ott van mögötte az a középiskolai tanulmány.
