Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Czine Mihály: A vox humana irodalma. A csehszlovákiai magyar irodalomról
CZINE MIHÁLY A vox humana irodalma A csehszlovákiai magyar irodalomról A vox humana népeként ismerjük a csehszlovákiai magyarságot. írói is mindig a vox humana jegyében, a mindenütt és mindenkire kiterjesztett emberség igényével szóltak és szólnak. A humánum elkötelezettjeként, a testvériség vágyával végezték, és végzik hídépítő munkájukat. Okkal fogalmazta Fábry Zoltán: ennek az irodalomnak lényege, mértéke és értelme a vox humana. Az emberi szó. Az emberség magatartása, az emberség megtartása. Ez a küldetése. Nehéz volt az útja a csehszlovákiai magyar irodalomnak: történelme első 30 esztendejében háromszor kellett újra indulnia. Először az első világháború után, az első Csehszlovák Köztársaságban, aztán a Szlovák Állam megalakulása idején, majd a második világháború befejezése után, a szocialista útra induló Csehszlovákiában. Volt idő, mikor szinte mindenünnen „leírt" adaléknak számított, volt mikor legszívesebben még a gyökerét is átvágták volna. De — az emberi lélek teremtő diadalát példázza — a háborús rettenet, a kitelepítések, a jogfosztottság éveiben is megmaradt, s testvériségre kész szívvel mindig újra indult. A csehszlovákiai magyar irodalom nehéz történelmi útja során egyértelműen nagykorúvá vált; ma már a minőség bárhol érvényes mértékével mérhető. Az a táj, amelyiken a hétszázezemyi csehszlovákiai magyarság él, a korábbi századokban ás tehetségtermő volt: az ott élő magyarság adta a lírának Balassi Bálintot, Reviczkyt, Komjáthyt és Kassák Lajost, adta a XIX. század két legnagyobb epikusát, Jókait és Mikszáthot, az emberiség sorsával (birkózó Madáchot; azon a tájon dolgozott Pázmány, Kazinczy és Batsányi is. De ezek a fényes nevek nem jelentettek, nem jelenthettek annyira éltető hagyományt a csehszlovákiai magyar irodalom megteremtéséhez, mint Bőd Péter, Apáczai Csere, a Bolyaiak, Kemény, Arany és Ady jelentettek az erdélyiek számára. Erdélynek századokon keresztül önálló szellemi élete volt, Romániához kapcsolva is könnyebben folytathatta a maga életét, a felvidéki magyarság korábban mindig Magyarországhoz volt kötve, így előzmények nélkül kényszerült önálló szellemi életét kezdeni. A nagy történelmi változás kezdetén még regionális írók is alig éltek ezen a tájon (Sziklav Ferenc, Rácz Pál, Jankovich Marcell), s a hosszabb-rövi- debb időre idehúzódó emigránsok is csak mérsékelten művészi erőt képviseltek. (Barta Lajos, Gömöri Jenő, Kaczér Illés). Az irodalomteremtés nagy feladata leginkább azokra a húszesztendős fiatalokra várt, akik a lövész- árkokból kerültek haza. A háború poklából, a testvér-ember vágyát hozták magukkal, az Ember az embertelenségben erkölcsi parancsát. Ez az Ady-
