Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 1. szám - Czine Mihály: A vox humana irodalma. A csehszlovákiai magyar irodalomról
26 CZINE MIHÁLY: A VOX HUMANA IRODALMA vers lett az igéjük és megtartójuk. A testvér-emberre figyeltek. Már az első szlovenszkói költőnek a néptestvériség volt a szava. A vox humana, a szlovenszkói magyar szellem itt csírázik, Mécs László tárulkozó testvérlírájában, Földes Sándor expresszionista sikolyaiban, s Fábry Zoltán hitvalló cikkeiben. Ez a testvériség érzés táplálta Győry Dezső' Kisebbségi Géniuszát és a Zengő Dunatáj álmát is. Rokonmód jelentkezett ez az érzés az induló romániai, a jugoszláviai magyar irodalomban is: a számvető lélek kisebbségi helyzetében csakis a humánum, demokrácia és a néptestvériség irányában kereshette, remélhette sorsa megoldását. S ez a testvériség-vágy ott munkált a hazai magyar irodalomban is. Ady már korábban a magyar, román és szláv bánat rokonságáról énekelt, Németh László a keleteurópai népek tej testvériségéről, József Attila „közös dolgaink” rendezéséről beszélt —, de legerősebben talán a csehszlovákiai magyar irodalomban fogalmazódott. Nemzeti magányosságukban ők érezték talán legelőször a nagy emberi testvériség biztató ethoszát. Volt idő, mikor abban reménykedtek, hátha a csehszlovákiai magyar szellemiség lesz „az az archimédeszi” pont, amelyből kiforgathatják sarkaiból a tespedt magyar életet... Voltak ehhez a hithez biztató indulások is: Mécs László, Győry Dezső, Fábry Zoltán, Forbáth Imre, Földes Sándor után sorra jelentkeztek a „csodálatos csillagok, botorkáló fiatal szikrák”, a „másfényű, máslángú, másszínű tüzek” —, az „újarcú magyarok”, ahogy Győry Dezső versben szólt róluk. 1926-tól kezdve jelentkeztek a Sarló fiataljai, Balogh Edgár, Horváth Ferenc, a Dobossyak — László és Imre —, Jócsik Lajos, Balázs András, Sándor László, Peéry Rezső, Szalatnai Rezső, Ilku Pál; esszéisták, kritikusok. szociológusok, publicisták és szépírók is: a lírával induló Morvay Gyula és az epikus Sellyéi József. Csak a mesék születhetnek olyan szépen, ahogy a sarlósok indultak. A „paplan alól hűlt bokorba” kerülő fiatalok, a cseh polgári demokrácia szabadabb levegőjében, más népek sürgés-forgásában rátaláltak a maguk népi feladatára. Ady, Móricz, Bartók és Kodály szellemére figyelve új horizont nyílt meg előttük: a humanizmus európai kultúrája. Vallották Ady igazát: „a magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára”, s miként Ady, kelet-európai távlatban látták kis népük sorsát. Eszméik három ország magyar ifjúságának adtak buzdító lökést, Magyarországon a Bartha Miklós Társaság körül gyülekezőknek, Romániában az Erdélyi Fiataloknak, a Szerb—Horvát—Szlovén Királyságban a Híd munkatársainak és olvasóinak. De önmagukat nem tudták mégsem kiteljesíteni. A harmincas évek derekára a Sarló már széthullóban van, Csehszlovákia új határainak megvonásával az egykori sarlósok nagy része Magyarországra került. A Szlovákiában uralomra jutó fasizmus elől a magyar írók jó része emigrációba ment, de akik maradhattak és szólhattak, tovább mondták az emberség szavait, Győry Dezső ekkor fogalmazta meg legmesszebb hangzóan a vox humanát, az összetartozás, az emberi megszakíthatatlanság énekét: Sosem magunkért, mindig másért Hirdettünk többet, mint magunk: Jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk és agyunk. Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk.
