Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Bodrog Miklós: Segít vagy sorvaszt? Szerepszemélyiségünk: a jungi „persona”
BODROG MIKLÓS Segít vagy sorvaszt? Szerepszemélyiségünk: a jungi „persona” Kétségtelen, hogy az emberi együttélésnek minden szinten szüksége van közmegegyezéses magatartásformákra. A társaslét normáit — még ha ezek kultúránként és koronként változnak is — nem lehet következmények nélkül semmibe venni. Értékeljük azt, aki jól játssza szerepét, ám ha csak szerepjátszás az, amit művel, vegyes érzelmekkel fogadjuk. Már gyermekkorunkban meg kell tanulnunk, hogy nem engedhetünk meg magunknak akármit. „Szocializálódnunk” kell. Ám ha a szülők kényelemszeretetből vagy dicsőségvágyból agyonnevelik s ezzel szinte viselkedőgéppé nyomorítják gyereküket, annak élethossziglan keserves következményei lesznek. (Igen tanulságosan ír erről is Hermann Alice Emberré nevelés című könyvében, Bp. 1982.) A dresszírozottakat az a veszély fenyegeti, hogy vagy gátlásosak, kényszeredetten túl engedelmesek lesznek — ha ugyan nem szolgalelkűek —, vagy maguk válnak kritikátlan engedelmességre kényszerítő zsarnokká kisebb-nagyobb hatáskörükben. A keverékmodell sincs kizárva: fölfelé rabszolga valaki, lefelé kényúr, esetleg a szülőktől eltanult, jól hangzó indokolással. A gyerekkor természetesen pozitív értelemben is meghatározó: a meleg, de nem túlfűtött, a szabad, de nem szabadjára engedő légkör a felnőtt szerepek jó betöltésére is szép esélyt nyit. C. G. Jung az ókori színészmaszkot jelentő persona szóval jelölte meg énünknek a szereplő, külvilág felé forduló homlokzatát. Ez „olyan funkciónyaláb, amelyet az alkalmazkodás vagy az elemi kényelem szükséglete tett nélkülözhetetlenné, ám nem azonos az egyéniséggel. Kizárólag a külsőhöz való viszonyulásra irányul. — A persona a közösség és az egyén kiegyezése arról, hogy kinek mi a szerepe.” Ebben a túlszabályozás nyilvánvalóan egyéniségölő beszűkülést okozhat, a „normátlanság” pedig szétesést, általános kiszámíthatatlanságot. (Jelenünket inkább az utóbbi jellemzi.) Ugyanaz a személy általában több szerepet képvisel, s ezek között tudnia kell különbséget tenni. Ha valakiből folyton „kitör” például a pedagógus vagy a vezető, a házastársi, rokoni, baráti (stb.) szerepében is minduntalan oktatni vagy irányítani óhajt, az valamelyest máris beleragadt a kedvenc attitűdjébe. Nem használ ez neki sem, mert unalmassá, idegesítővé laposítja személyiségét, elidegenítő hatású. Ki kell tudnunk lépni a hajlamainkhoz legközelebb álló szerepből is. Ha mondjuk bíró vagyok, napnál világosabb, hogy énemnek egészen más oldalával fordulok egykori osztálytársamhoz vagy a szomszédomhoz, beteg ismerősömhöz vagy frissen házasodott unokaöcsémhez, hiszen az adott személy és a helyzete az ehhez igazodó emberi magatartást kívánja meg tőlem, s akkor vajmi kevéssé játszik
