Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Bodrog Miklós: Segít vagy sorvaszt? Szerepszemélyiségünk: a jungi „persona”
8o BODROG MIKLÓS: SZEREPSZEMELYISEGÜNK szerepet az, hogy mellesleg bíró vagyok. Zavar akkor támad, ha valamelyik szerep a többi rovására elhatalmasodik, vagy bizonyos szerepekre képtelenek vagyunk, talán mert azokra gyerekkorunkban nem kaptunk egészséges mintát. Minél nagyobb vagy magasztosabb szerepet játszik valaki egy bizonyos közösségben, annál égetőbben van szüksége arra, hogy más viszonylatokban tudjon kis szerepeket is vállalni, különben könnyen felfu- valkodik „ő nagy dicsőségében” — és elembertelenedik. S akkor inkább már a szerep játssza az embert... Ám a „kis” szerepek sem okvetlen egyszerűek, például a szülőé. Egyrészt nagy rugalmasság kell hozzá, a gyerek korától és egyéni jellegzetességeitől függően, másrészt akit szinte elvakít mondjuk a jó anya szerepe, az könnyen észre sem veszi, hogy férjének édeskevés jut belőle, önmagát is elhanyagolja a gyerekét pedig mértéktelen túlvédelmezéssel önállótlan puhánnyá „szereti” vagy agyonregulázza. Egy szerepen belül is veszedelmes a merevség. Meglehet, hogy a tekintélyéhez görcsösen ragaszkodó szülő felnőtt gyerekét ugyanúgy akarja markában tartani, mintha az kisiskolás volna, annak pedig akkor is árt ez a háló, ha szét tudja tépni. A jó tündér szerepe is megvesztegetően szép. Ő a rokonság és az üzem üdvöskéje, lót-fut mindenkiért, dicsérik és kihasználják, lógósok és potya- lesők bevált áldozata, pihenésképtelen, jogaiért nem tud kiállni, évek múltán egyre kevésbé képes leplezni fáradtságát, felszivárgó szomorúságát. Átlagosan 35—40 között omlik össze, és akkor mindenki csodálkozik: Hogyhogy? Hiszen eddig remekül bírta! A kórházban valahogy rendbeteszik, de ahogy hazaér, megint két bőrt akarnak lenyúzni róla. S ha nem tanul meg jó lelkiismerettel nemet mondani, valahányszor az indokolt, akkor mások önzésének engedve fokozatos öngyilkosságként elkezdi életerejének vég- kiárusítását. — Az ilyen szerep hátterében többnyire gyermekkori ártalmak állnak. (Vö. Az önvesztés gyökere. Diakónia, 1985. 1.). Az egykori keserves élmények lényege ilyenkor elfojtásba merül, fennmarad azonban az aránytalan teljesítménykényszer, amellyel az illető szorongásai mélyén voltaképpen a létjogosultságát szeretné biztosítani, azt, hogy őt szerethetőnek tartsák. Vagy nem kapott elegendő valódi megbecsülést, vagy a nevelője is lelkiismereti túlnyomásban szenvedett, és ez lett számára embervesztő, kegyetlen norma. Képtelen önmagát szeretni-elfogadni, holott az újszövetségi alapképlet is ez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Ezt az egyensúlyt semerről sem tanácsos megbontani. Volt, akivel óriási betűkkel Írattam receptként rajzlapra: „Könyörülj magadon!” —, mert őt erre kellett bíztatni. A művi, kipréselt „jóság” következményei áldatlanok. Egészen más az aggályos önűzéstől mentes, kiegyensúlyozott jóság, amely képes nemet is mondani, és segítő erejét be tudja osztani. Egyébként a legtündökletesebb szerepek hátulütőjét annak a legnehezebb meglátnia, aki belecsábult, és nem érti, hogy miért fogyott el talpa alól az út. Se szeri, se száma a kisebb-nagyobb szerepficamoknak, a legveszedelmesebbek azonban a közmegbecsüléstől övezettek s egyben legirigyeltebbek. (Akár falu- vagy eklézsia-szinten is.) „Van valami megejtő a hivatallal és ranggal való azonosulásban. Ennek következtében sok ember semmi más mint a társadalomtól kapott méltósága. E pikkely mögött hiába is keresnénk személyiséget, csak egy szánalmas emberkét találnánk” — írja Jung. Minél ragyogóbb a szerep, annál ellenállhatatlanabbul sodorhat mámorba, hiszen tömeg néz fel rá, mely infantilis kiegyensúlyozatlanságával egyenes arányban igényli a vezért, a sztárt, a hőst, a 'bölcset, netalán a szentet, akire