Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Udvaros Béla: „A kegyelem... úgy fakad, mint csöndes eső a mennyből”. Shakespeare: A velencei kalmár
„A kegyelem... úgy fakad, mint a csöndes eső a mennyből” Shakespeare: A velencei kalmár UDVAROS BÉLA „Shakespeare olyan, mint a világ vagy az élet. Minden kor megtalálja benne azt, amit keres, és amit látni akar benne.” (Jan Kott) Hazai színjátszásunk egyik legmarkansabb színfoltja a Shakespeare- kultusz. Nincs olyan színházi évadunk, amelyben ne szerepelne Shakespeare- nek több műve is színpadjainkon. Éppen ezért különös, bár nem érthetetlen, hogy egyik pompás remekművét, A velencei kalmárt csak negyvenöt évi szünet után, 1986 tavaszán mutatta be ismét a Nemzeti Színház. Érdemes fokozott figyelemmel szembenézni a darab problémáival, értékeivel. Mindenekelőtt ismerjük meg a mű forrásmunkáit; miket használt fel belőlük Shakespeare, és hogyan változtatott azokon. A darab cselekményének legnagyobb része Ser Giovanni Fiorentino II Pecorone című, 1378-ból származó novelláskötetéből származik. Az olasz novellában egy kérő próbálkozik háromszor, Shakespeare darabjában három kérő próbálkozik egyszer. A több impozáns testi és szellemi tulajdonságokkal rendelkező kérő Portia kiváló tulajdonságait bizonyítja. A legdöntőbb különség pedig az, hogy míg a novellában a szerelmi próba nyers erotikum, addig Shakespeare-nél szellemi erőpróbává, valóságos szellemi tornává fejlődik, amelyben az embernek — jelen esetben a három kérőnek — egész világszemlélete, belső valója tárul fel. Ez Shakespeare, akin a középkor összes témái átszűrődnek és kitisztulnak, megfinomulnak. Talán egyetlen Shakespeare-darab körül sem zajlottak le olyan nagy viharok az évszakok során, mint e körül a darab körül. Komédia vagy tragédia? A zsidókérdésről van benne szó vagy sem? Antiszemita vagy filoszemita? Ki a középponti hőse — Shylock vagy Antonio? Mesés játék vagy reális dráma? Vitathatatlan, hogy a zsidókérdés felvetése eltolta eredeti vágányáról a Kalmárt. Shakespeare ugyanis bátran választott darabja egyik nagy szereplőjéül a játék komikus alakjának (clown) egy zsidót, miután az ö idejében Angliában egyáltalán nem volt zsidókérdés. Ugyanis ezidőben a zsidók ki voltak tiltva Angliából. A közönségnek általános zsidógyűlöletre nemhogy oka, de alkalma sem lehetett. Olyan egzotikum volt számukra a zsidó, mint például a szerecsen. Tény, hogy Shakespeare a komédiával teli Kalmárban a zsidót olyan egzotikumnak szánta, mint azt, hogy Othello szerecsen. Az idők folyamán azonban kivetkőztették a darabot eredeti mivoltából. Shylock került mindinkább az előadások tengelyébe, az V. felvonást — amelyben Shylock már nem szerepel — elhagyták. Szélsőséges világnézetek mementóként és önigazolásképpen szólaltatták meg nem a darabot, hanem Shylockot. így vált Antonio „velencei kalmár”-ja mindinkább Shylock „velencei zsidó”-jává (a Stuartok kora után átdolgozva került színre, s évtizedeken át „A velencei zsidó” címen játszották!).
