Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Weltmann Imre: Mohácstól Buda visszavívásáig
WELLMANN IMRE Mohácstól Buda visszavívásáig Háromszáz esztendővel ezelőtt szerte Európában harangzúgás, hálaadó istentiszteletek, örömujjongást sugárzó népünnepélyek, tűzijátékok, a sikeres küzdelem részleteit fölelevenítő alkalmi kiadványok serege ünnepelte a nagy eseményt: hogy 145 év után a török félhold végre lekerült Budának, a magyar királyok hajdani fényes székhelyének tornyairól. Hosszú, kemény, a keresztény erők összefogására épülő harcok vezettek a magyar részről régtől fogva várva várt győzelemhez. Már akkor sem hiányzott az együttérzés Európa népeiben, midőn Mohácsnál döntő csapás érte II. Lajos király seregét 1526. augusztus 29-én. A részvét azonban nem öltött testet tényleges segítségnyújtásban, miután 1. Szu- lejmán szultán nem használta ki győzelmét Buda elfoglalására, pedig a várost a gyászos hír hallatára az özveggyé lett Habsburg Mária királyné és a polgárság hanyatt-homlok sorsára hagyták. A magát kalifának: minden muzulmán egyházi és világi fejének kinyilvánított uralkodó megelégedett azzal, hogy Mátyás király palotájának fő értékeit elragadja és hadainak szabad prédálást engedjen a városban, s aztán visszavonult. Ezek után, megmaradván az ország fővárosa, a török hatalommal szemben való helytállást nyugaton annál inkább a magyarok saját ügyének fogták fel, mert ők erőik összefogása helyett két királyt választottak. A Szapolyai János után ugyancsak királlyá lett Habsburg Ferdinánd, jól fölismerve Buda jelentőségét uralmának szilárdsága szempontjából, nem késlekedett a város birtokbavételével. Őrsége azonban hamar felhagyott az ellenállással, midőn a szultán Bécs ellen vonultában körülfogta a várost „csil- lagsokaságú” hadával. Budát azonban ekkor, 1529-ben sem tartotta meg magának, hanem átadta János királynak, ki azt sikerrel meg is védte Ferdinánd ostromló seregétől. így a város egy évtizedre királyi székhely lett, még- egyszer és utoljára. Ferdinánd nem is tett újabb kísérletet Buda elfoglalására, amíg János 1540-ben meg nem halt. A védők ellenállása, s fölmentő török csapatok beavatkozása azonban a következő évi ostromot kudarcba fullasztotta. Mire a szultán megérkezett fő seregével, már csak hűlt helye volt Ferdinánd seregének. Ám János híveit mélységes aggodalom fogta el, midőn Óbudán tisztelgő látogatásra Szulejmán elé járultak. Személyi vonatkozású félelmeik ugyan nem váltak valóra: bántatlanul visszatérhettek, s a szultánnak bemutatni kívánt csecsemő királyfi: János Zsigmond sem maradt nála, hogy janicsár-növendékké válás legyen a sorsa. Viszont anyjával, Izabella özvegy királynéval Erdélybe kellett távoznia, mert Szulejmán kijelentette, hogy Bu
