Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Weltmann Imre: Mohácstól Buda visszavívásáig
34 WELLMANN IMRE: MOHÁCSTÓL BUDA VISSZ AVI VÁSÁIG dát ő tudja s fogja megvédeni számára. Közben katonái, kik előtt a város kapuit nem lehetett zárva tartani, fokozatosan beszállingóztak oda, s fontos pontjait adott jelre hatalmukba kerítették. Kerek tizenöt esztendővel Mohács után, 1541. augusztus 29-én Magyarország fővárosa kardcsapás nélkül a török hatalmába került. Nem lehetett föl nem ismerni: hódítási terveinek alapvető össztevőjeként céltudatosan készült rá a szultán, hogy Budát nem védelmébe, hanem saját birtokába vegye. Ebből már nyugat felé is komoly és közeli fenyegetést éreztek ki; ami eddig lényegében a magyarok ügye volt, Buda elestével Közép- Európa ügyévé szélesedett. A német birodalmi gyűlés egyszeriben tekintélyes hadi vállalkozást szavazott meg már 1542-re a város visszafoglalására. Csakhogy már nyár vége felé járt az idő, mire a sereg Pest alá ért, s ott hozzá a magyarok csatlakozhattak, pedig akkoriban az őszi esőzés véget szokott vetni a hadműveleteknek. így még a komoly erősségnek nem mondható Pest ostromlásában sem mentek többre részeredményeknél, s továbbjutásuknak az oszmán védők állhatatosan gátat vetettek. Ezek után a német haditanács, belátva, hogy Pestet, ha bevenné is, nem tarthatja meg, elkésve Buda ostromához fogni meg már nem kecsegtet sikerrel, dolgavégezetlenül az elvonulás mellett döntött a magyarok keserűségére. A súlyos kudarc hatására láthatólag olyan nézet kerekedett fölül Közép- Európa vezető köreiben, hogy további próbálkozás a török visszaszorításával nem ígér eredményt; föl is hagytak vele teljes fél évszázadra. így az oszmán hatalom folytatta előnyomulását, úrrá lett Magyarország középső és déli részén, s Budával mint középponttal tartósan berendezkedett ott. További feltartóztatásának feladata a magyarokra maradt: Ferdinánd támogatásával ők építették ki a végvárak egész övezetét nagyrészt a Közép- hegység mentén, s arra támaszkodva, bár folytonos küzdelmek és véráldozat árán, sikerült a török további előnyomulásának útját állniuk, nagyjából egyensúlyi helyzetet teremteniük. Csak a 16. század végén, amikor az oszmánok ismét támadásba lendültek, látta elkerülhetetlennek a német birodalom, hogy csapatokat küldjön előretörésük megállítására. Ezek magyar támogatással 1598-ban, 1602-ben és 1603-ban háromszor is megpróbálkoztak Buda elfoglalásával, de Duna-parti Vízivárosának és Pestnek időleges bevételénél nem jutottak tovább. A tizenötéves háború nem hozott a magyaroknak mást egyfelől földjük s népük mérhetetlen pusztulásánál, főképp ahol idegen zsoldosok vagy tatár hordák téli beszállásolását kellett elszenvedniük, másfelől mélységes csalódásnál, a két városért folytatott küzdelemmel ugyanis a Habsburgok kerek nyolc évtizedre fölhagytak. Nyugaton minden jel szerint beletörődtek abba, hogy Magyarország hajdani fővárosa az oszmán birodalom tartományi székhelye lett, a kereszténység sokat dicsért magyar hősiességgel fenntartott védőfalának alappillére az iszlám szilárd védőbástyájává változott, 1664-ben Bécs, külső segítséget is igénybe véve, mégis megütközni kényszerült a törökkel, miután az, hanyatló korszak után erejét összeszedve, Érsekújvárig hatolt előre, 130 km-re megközelítve a császár fővárosát. A szentgotthárdi győzelem azonban nem hatott ki Buda sorsára, sőt I. Lipót a béke kedvéért még új hódításaiknak is birtokában hagyta az oszmánokat, majd a magyarok ennek nyomán támadt felzúdulását vezető főurak kivégzésével, idegen katonaságnak a nép nyakára ültetésével, roppant adóteher erőszakos behajtásával, kíméletlen protestánsüldözéssel próbálta elfojtani. Ezzel maga támasztott magának ellenséget az országban, tizenhárom esztendőn át nem
