Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Nemeskürty István: „Oly magyar, mint akárki”. A felekezeti viszályokon túllépő Pázmány Péter
26 NEMESKÜRTY ISTVÁN: PÁZMÁNY PÉTERRŐL mány még azt is szóba hozta, hogy nagyra becsüli Geleji Katona Istvánt, Kemény Jánosnak „a fejérvári skólában tudós, böcsületes akadémikus mesterét.” Meg is jegyzi Kemény, hogy meglepte ez a „dicsirtes emlékezet”, hiszen Pázmány „ellenkező vallású volt.” Valószínű, hogy az egyébként is kiváló tehetségű ifjút, Kemény Jánost azért választotta Bethlen követül Pázmányhoz, mert tudhatott az atyafi- ságról. Viszont az már Bethlent és Pázmányt dicséri, hogy ez a két jeles államférfi mennyire a magyar érdekeket tartotta szem előtt, milyen bizalmasan érintkeztek egymással a császár háta mögött és ilyen nagy, országos dolgokban maga Pázmány is, aki pedig a türelmetlen térítő szerepében ismert a közvélemény előtt, mennyire túltette magát a felekezeti szempontokon. Kemény Jánosnak, a kortársnak ez a tanúbizonysága vitán felül igazolja hogy Pázmány és életműve tényleg az egész magyarságé; mindannyiunk közös tulajdona; Pázmány, mint államférfi hazája érdekében túl tudott emelkedni a szűkebb felekezeti szempontokon. Már 1616-ban, érseki kinevezésének esztendejében büszkén írta Thurzó György nádornak: „Én is szinte oly magyarnak tartom magamat, mint akárki; hazámnak, nemzetemnek böcsületit s csendességét szeretem és Isteniül óhajtva kérem ...” Bethlen Gáborral pedig annak haláláig megszakítás nélkül titkos bár, de bizalmas viszonyt ápolt. 1622. január tizedikén írja Pázmány Bethlennek: „Az Üristen fölségedet az újesztendőben minden jókkal megáldja.. . Minthogy az visszavonó üdőnek állapotja magával hordozza az gyűlölködésre való okokat, felségedet kérem, hogy az elmúlt dolgokat feledékeny- ségben hagyván, tartson engem is jóakarójának... igyekezem azon, hogy az én vékony értékem és tehetségem szerint kedveskedjem mindenben felségednek, viszontag felségednek hasonló akaratját várván.” Ezt az egyensúlyozó politikát, nehogy az erdélyi fejedelemség netáni gyengülése esetén „gallérunk alá pökhessen az német”, I. Rákóczi Györgyhöz fűződő viszonyában is megtartotta Pázmány. Megható gesztusa, hogy röviddel halála előtt megküldötte az erdélyi fejedelemnek utolsó könyvét: prédikációs kötetét. „Egy exemplárt nagy böcsülettel és szeretettel kegyelmednek küldöttem ... Azt hiszem, hogy kegyelmed pápista prédikációt talán nem is hallott. Ottan csak olvasni ne restellje kegyelmed. Fényességes uraságodnak szolgálatra kész barátja: cardinalis Pázmány manu propria.” Pozsony, 1636. december 26-án. Pázmánynak ez az utolsó irodalmi műve: prédikációskönyve megérdemli figyelmünket. Nemhiába éppen ezt küldötte el a református fejedelemnek: élete alkonyán szokatlan türelemmel, bár hitelveihez természetesen ragaszkodva nyilatkozik meg. „A mostan támadott tévelygések ellen, mivel bév- ségesen írtam a Kalauzban és egyéb harcoló könyveimben: nem akarom itt kétszerezni írásaimat.” Pázmány tehát megkülönbözteti „harcoló könyveit”: vitairatait egyéb írásaitól, például ezektől a prédikációktól. Alkalmazkodik a felvidéki reformáció Bornemisza Péter-teremtette szokásaihoz is; mivel kevés a katolikus pap, javasolja, hogy prédikációsköny véből világi férfiak olvassanak fel részleteket, akár otthonukban is — felér az ilyen együttlét is egy istentisztelettel. „A papok szűk voltáért... világi böcsületes főemberek, örök dücsőséggel jutalmazandó dicsiretes példával vagy magok olvassanak,
