Diakonia - Evangélikus Szemle, 1987
1987 / 2. szám - Nemeskürty István: „Oly magyar, mint akárki”. A felekezeti viszályokon túllépő Pázmány Péter
NEMESKÜRTY ISTVÁN: PÁZMÁNY PÉTERRŐL 27 vagy másokkal olvastassanak cselédjek előtt nyomtatott postillákat.” Kijelenti, hogy akit megkereszteltek, bármilyen felekezethez tartozzék is: „mind üdvözülnek”. (337.) Meglepő egy megjegyzése: „Mi se ugorjunk ki a szent Péter hajójából, még ha a pápa önnönmaga, aki láthatóképpen a kormányt tartja, kiugra- nék is.” (859) E kijelentésében szerepet játszhat keserűsége, hogy tudniillik VIII. Orbán pápa nyíltan franciabarát, Habsburg-ellenes politikát folytatott. Pázmány úgy érezhette, a pápa e magatartásával elárulta az igaz ügyet. Nem szükséges persze túlzott jelentőséget tulajdonítani ennek, mégis feltűnő, hogy egy jezsuitából lett bíboros szükségesnek tart efféle megjegyzést. Annyi bizonyos, hogy Pázmányt utolsó római útján, 1632 tavaszán a javában dúló harmincéves háborúban nem lelkesíthette a pápa politikája. Pázmánynak reménytelenül nehéz dolga volt a bíboros-ellenfelét, a Habs- burg-ház romlására akár a törökkel is szövetkező Richelieut támogató Orbán pápával, családi nevén Maffeo Barberinivel, aki ifjúkorában Párizsban élt és egy életre elkötelezte magát a franciák iránti rokonszenvnek. A pápa verseket írt, zenét szerzett; Róma világias barokk pompáját éppoly idegenkedve nézhette Pázmány, mint a Galilei ellen éppen akkor folyó szégyenletes port. Talán arra sem árt emlékeztetni, hogy Pázmánynak már 1614-es római látogatása sem volt felhőtlen, amikor még Forgách érsek megbízásából járt ott, egy életrajzírói által nem szívesen emlegetett fegyelmi jellegű felelősségrevonás miatt. Pázmány tisztázta magát, de annyira nekikeseredett, hogy legszívesebben átlépett volna a világtól elvonult szigorú karthauzi rendbe. Mindezzel arra utalunk, hogy a harcosan katolikus Pázmány Péter megőrizte egyéniségét, magyar hazafi-mivoltát és kritikával figyelte a nagyvilág és benne Róma eseményeit, ügyeskedéseit. Egyébiránt amennyire valószínű, annyira természetes, hogy Pázmány feltétlen katolicizmusát és Habsburg-elkötelezetttségét is Rómában szerezhette, ottani tanulóévei során. Pázmányra döntően hathatott az akkori pápa, VIII. Kelemen gesztusa, aki 1595 nyarán maga pénzelte csapattesteket küldött Magyarországra, Esztergom felszabadítására. Ha nem is sikerült akkor Buda és az ország visszavétele, ez az esemény egy életre meghatározó élményt adott Pázmánynak. Személyesen tapasztalta, hogy a világ fővárosában maga a pápa foglalkozik Magyarország ügyével; innen fakadhatott mély meggyőződése, hogy hazája felszabadítása csak e kapcsolatok révén — pápa, Habsburgok — valósítható meg. 1595 nyarán Pázmány Péter szeme láttára vonult a pápa rokona, Gianfrancesco Aldobrandini tábornok a messzi Magyarországra; kíséretében ott van Vincenzo Gonzaga, Mantova hercege, aki viszont magával vitte udvari muzsikusát, Claudio Monteverdit, aki az esztergomi táborban hangversenyt adott a katonáknak és a vezéreknek. Esztergom alatt tehát ott nyüzsög a Habsburg birodalom legjelesebb katonái és hadvezérei mellett, őket támogatva, szinte az egész olasz arisztokrácia. A tüzérség parancsnoka Giovanni Medici, a lovasságot Paolo Sforza vezényli. Mindennek akkora jelentőséget tulajdonítottak Rómában, hogy a pápa elrendelte: készülő síremlékére faragják ki Esztergom ostromát. Meg is történt, s ha a mai turista a Santa Maria Maggiore baloldali oldalkápolnájában VIII. Kelemen pápa síremlékében gyönyörködik, akkor megtekintheti Esztergom ostromát, márványba faragva. A pápa-rokon Aldobrandini tábornok maga is hazánk ügyéért halt meg Esztergom közelében 1600-ban. E tényekről, melyekről a legkimerítőbb Pázmány-életrajzok is el szoktak feledkezni, azért kell megemlékeznünk, mert meghatározták Pázmány későbbi életútját és politikáját.
