Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ Mókás film-e Gyarmathy Lívia új munkája, az Egy kicsit én... egy kicsit te... — vagy inkább keserű? Netán, kicsit szelídebb szóval: kesernyés? A film meséjének és a néző figyelmének középpontjában a nagyszülők, a szülők s egy nagylány: újabb keletű szóval egy nagycsalád áll, pontosabban él együtt egy otthonban. Régebben is előfordult, hogy együtt lakott fiatalabbak és idősebbek nemzedéke, s ez bizonyára akkor sem volt hibák, viták, megalkuvások nélküli, sőt: gyűlölködés forrása is lehetett ez a helyzet, amely akkoriban nem elsősorban lakás, azaz önálló otthon híján, hanem a közös vagyon és munka okán jött létre. Feje a nagy családnak akkor az idősebb férfi, néha, kivált odahaza az idősebbik asszony volt. Az ilyesféle családi vállalkozás — parasztgazdaság, üzlet, kisipari műhely — alaposan megritkult már, nemzedékeket egy födél alá elsősorban a lakásínség kényszerít. Nem is kell hozzá vérségi kapcsolat, elég egy eltartási szerződés; másrészt nem kell a szó teljes értelmében egy födél alatt élnie emberöltőnyi távolban — vagy közelben? — nemzedékeknek, fájdalmak és zsörtölődések métereken és kilométereken átívelhetnek. Ök öten, a filmbeli család, együtt laknak, de a bajok nem maradnak a falakon belül. A legidősebbek ugyan aligha mozdulnak ki hazulról, a nagyapa oly öreg már, hogy semmit sem ért, a meseszövés számára megkönnyíti, hogy a nagyanya aggódó gondolatait kimondhassa. A nagymama pedig mindenért aggódik: lánya boldogságáért, ment asszonylánya egy szálloda vezetője, keveset van odahaza, s akkor is szobájukba tuszkolja az öregeket. A vejükkel sem érthetnek szót: tanárember, ha otthon van, bezárkózik és barkácsol, a házaspár is csak este találkozik egymással, mi lesz ebből! Ráadásul ott az unoka, akivel igazán senki sem törődik, és — ó, Sodorna! — néha meglátogatja egy fiatalember. Emiatt már nemcsak a nagymama aggódik, hanem a szülők is, habár egymástól eltérően: anyja „jó partit”, szerinte megfelelő párt akar rátukmálni a lányára, az apa viszont szeretné megtudni, kicsoda, micsoda ez a fiú. Mulatságos, mókás dolgok esnek meg a filmen, bár akárhányszor támad is nevethetnékje a nézőnek, megkeseredik a szórakozás. Hiszen bármi történjék is, indokolt a gyanú: ez a család széthullóban van, hullófélben az egymás közti kapcsolatok, kimerülőben a belső tartalékok, nincs aki megértené a másikat. Márpedig ilyesmi — egy régi-régi szólással — megeshet a legjobb családban is. Valaha ez a „jó” majdnem fölcserélhető volt egy másik jelzővel: tehetős; de ez utóbbi szó sem azt jelenti már, minit egykor, a vagyoni helyzetet. A szó eredeti értelme nehezedik ma a lelkiismeretünkre: tehetiink-e valamit másért vagy egymásért? Senki sem térhet ki a filmen fölvetődő kérdések elől, s erre utal a cím is: „Egy kicsit én ... egy kicsit te .. Vagyis ha csak egy kicsit ismer magára, ismer saját gondjaira, fájdalmaira, felelősségére valaki, ne hessegesse el a kérdéseket, hanem keressen megjelelő választ. Jut-e elég időnk egymásra, elfogadjuk-e egymást, idősebbek, középkorúak, ifjak, belenyugszunk-e, hogy annyi minden van hullófélben bennünk és körülöttünk, belenyugszunk-e, hogy egymáshoz fűző kapcsolataink oly gyakran fordulnak fonákjukra s távolítanak el bennünket egymástól, egyáltalán: akarunk-e valamit vagy csak tengünk- lengünk, egyre közönyösebben? Magunkba zárkózunk-e, vagy amikor azt mondjuk, „én”, tudjuk-e folytatni: „egy kicsit te”, ha meg felelősségről, egymás iránti felelősségről van szó, a „te” elé odagondoljuk-e legalább egy kicsit: „én .. Közel vagy távol, akár családban, akár másutt bármi igazi érték, kicsi vagy nagy, emberségünk próbája hullófélben van, nem maradhatunk közömbösek. Gondolkoznunk, éreznünk és cselekednünk kell. Ami előbb mosolyt fakaszt, később keserű igazság lehet s épp ezt nem nézheti senki tétlenül. Begubózni, magunkba zárkózni nem lehet, a mások gondja is a mi felelősségünk. Zay László
