Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: Élet és halál a Biblia fényében
52 H. H SCHMID: ÉLET ÉS HALÁL BIBLIAI SZEMMEL élet. Az, hogy mit jelent a feltámadás, az örök élet, Isten országa, már ezen a világon] Jézusban, a keresztyén hitben világossá válik. A keresztyén túl- világi reménység éppen nem azt jelenti, hogy lehetőleg érintetlenül akarunk átjutni a túlvilágba — ezt a kegyes buddhista reméli. A keresztyén túlvilá- gi reménység azt reméli, hogy a túlvilági Isten jön ebbe a világba. Ha keresztyén módon próbáljuk megközelíteni az élet, a halál és a feltámadás kérdéseit, a válasz nem a túlvilág, hanem evilág felé mutat. Bár nem egyszerűen evilági valóságra kell gondolnunk, amikor Jézus „Isten országáról” beszél, de nem is olyanra, ami csak a halál után lesz elérhető számunkra. Jézus ezt mondja: „Az Isten országa már közöttetek van”. (Lk 17, 21) Pál így ír a filippiekhez: „Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” (Fii 1, 23—24) Nem a halálvágy, nem a túlvilágról való ábrándozás jellemző a keresztyén emberre, hanem a felebaráti szeretet cselekedetei. Egy másik példa: az első korinthusi levél 15. fejezetében Pál részletesen beszél a feltámadásról (kedvelt temetési textus). Pál ezekkel a szavakkal fejezi be gondolatmenetét: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Űr munkájában, tudván, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (IKor 15,58. — Ezt a mondatot többnyire elhagyják a temetéseken.) Íme, Pál szavai is erre a világra utalnak. Aki a feltámadás reményében él, tudja, hogy végül is nem a túlvilágért kell munkálkodnia. Arról már Isten gondoskodott. Éppen ezért szabadok vagyunk itt a világban úgy élni, hogy a felebarát számára is valósággá válhasson az igazi emberi élet. Jézus szava: „ÉN vagyok a feltámadás és az élet”, azt is jelenti — és ez nagyon fontos, centrális mondanivaló a Bibliában —, hogy nem nekünk kell saját cselekedeteinkkel kiérdemelnünk a feltámadást és az életet. A keresztyén kegyesség széles köreiben a keresztyén etikát az utolsó ítéletre való utalással indokolják. Vulgárisán kifejezve: élj és cselekedj úgy, hogy a mennybe juss és ne a pokolba! Sőt az egyes bűnökért járó büntetésről viszonylag pontos képet is festenek. így azután ki-ki munkálkodhat egy életen át a saját lelki üdvéért. Ez nem biblikus és nem reformátori tanítás, hanem olyan kegyesség, amely a saját cselekedetei alapján akar igazzá lenni Isten előtt. Jézus idézett szava azt jelenti, hogy a mi túlvilági sorsunkról és jövőnkről maga Isten gondoskodott. Ha a saját cselekedeteink alapján ítéltetnénk meg, így hangzanék az ítélet: halál. „A bűn zsoldja a halál.” Ámde ez is érvényes: nem a halálé az utolsó szó. Én vagyok a feltámadás és az élet. Mivel ennek tudatában élhetünk, a jót a másik ember javára tehetjük, és nincs szükségünk arra, hogy önző módon csak magunkra és a saját üdvösségünkre gondoljunk. A túlvilágról — hála Istennek — nem nekünk kell gondoskodnunk. Még egyszer tehát: nem azon kell fáradoznunk, hogy minél inkább megkíméljük magunkat a földi világtól, és így jussunk el a túlvilágra, hanem azon, hogy a túlvilági Isten — nem utolsósorban általunk is — belépjen ebbe a világba. Fogalmazhatnánk így is, és nem sok túlzás volna benne: a keresztyén hit középpontjában nem a túlvilág áll, ahogy ezt gyakran állítják, hanem a földi világ. És ez azért lehet így, mert a keresztyénség tudatában van annak, hogy a túlvilág, vagyis Isten már betört ebbe a világba. A fentiek alapján egy sor közkeletű elképzelésről azt kell mondanunk, hogy azok nem is nagyon keresztyének. Amikor gyászjelentésekben ilyen
