Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986

1986 / 1. szám - Hans Heinrich Schmid: Élet és halál a Biblia fényében

H. H. SCHMID: ÉLET ÉS HALÁL BIBLIAI SZEMMEL

Í5 5

és hasonló mondatokat olvashatunk: „Isten elszólította az örökkévalóságba”, „Megtért a mennyei hazába”, „Átlépte az örökkévalóság küszöbét” —, akkor az örökkévalóság és a túlvilág olyan valóságnak tűnik, amelyben kizárólag csak a halál után lehet részünk. Ezáltal pedig éppen az megy veszendőbe, ami sajátosan keresztyén. Svájci egyházi énekeskönyvünkben olvasható a következő versszak:

Már búcsút veszek tőled,

Álnok, hamis világ:

Amit te adsz, nem élet,

Csak látszat, hiúság.

Egy jobb hazába vágyom.

Hol üdvöm elnyerem;

Hol az Istent meglátom.

S lesz igaz életem.

Nem kívánjuk elmarasztalni az énekeskönyvet a maga egészében, az ilyen versszakot azonban aligha lehet sajátosan keresztyénnek nevezni. (Az új hazai evangélikus énekeskönyvben másként van fordítva: 505,1. — Szerkesztő)

Mit jelent végül mindez, ha a saját halálunkra, saját elmúlásunkra gondolunk? Reménykedhetünk-e abban, hogy a halál után is van jövőnk? Feljogosít a keresztyén hit erre a reménységre?

Azt gondolom, igen. Semmiképpen sem úgy azonban, hogy a Bibliát valami részletes túlvilági útikalauznak tekintsük. A Biblia nem kíván ilyen információkkal szolgálni — erről már beszéltünk —, hanem különböző, sőt ellentétes elképzelések segítségével hangsúlyozza ugyanazt újra meg újra: nem a halál az utolsó szó. Én vagyok a feltámadás és az élet. Az életnek, a bibliai értelemben vett igazi életnek van ugyan köze a biológiai élethez, de nem azonos vele. A keresztyén ember tudja, hogy a biológiai halál az igazi életet nem zúzhatja szét, mert ez az élet Isten ügye. Aki ebben a hitben él, nyugodtan nézhet szembe a halállal, mert tudja, hogy Isten erősebb a halálnál, hogy Jézus a feltámadás. És bizonyos benne, hogy akkor is Isten kezében van, amikor emberi fogalmak szerint már por és hamu.

Hogy mindez hogyan megy végbe, erre vonatkozóan nem ad a Biblia felvilágosítást. Ezt mi is bízvást Istenre hagyhatjuk. Amikor Pál ezeket írja: „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban ... Elvet- tetik földi test, feltámasztatik lelki test” (lKor 15, 42. 44) —, épen azt akarja, hogy az olvasó a végső dolgokat illetően képzelődésekbe ne bocsátkozzék.

Röviden összefoglalva talán ezt lehetne mondani: a keresztyén ember nem tudja részleteiben, mi jön, de tudja, ki jön: Isten maga. ö vár bennünket a halál kapujában. És jót akar nekünk. Van-e szükségünk ennél többre?