Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 89 elég gyakran előfordul, a sírkőbe vésett kancsó, amely a lévi törzsből való származás jelképe. A zsidó liturgiában ugyanis mindmáig az ároni család tagjai bizonyos alkalmakkor elmondják a papi (ároni) áldást a gyülekezet felett. Ezt kézmosás szertartása előzi meg, s ekkor a léviták öntik le a kohaniták majdan áldásra emelendő kezeit friss, tiszta vízzel. Ezt a vízöntő, lévita szertartást jelképezi az ehhez a törzshöz tartozó sírján a kancsó. Művészi tekintetben gyönyörű, művelődéstörténeti szempontból hézagpótló munka, s a kegyeletre példaadó a könyv. A Holocaust következtében gyülekezet nélküli temetőink emlékét őrzi Scheiber—Wirth—Jólesz fáradozásának e megkapó eredménye. Schweitzer József Esterházy Péter: Bevezetés a szépirodalomba Budapest 1986. Magvető Kiadó Bajban lennék, ha röviden össze ként foglalnom, „mi is” Esterházy Péter vaskos új kötete, amelyben — laza, mégis szerves egységet alkotó ciklusban — a 80-as években írt munkáit gyűjtötte össze. Ezért miagát a szerzőt hívom segítségül, aki ugyan nem volt hajlandó könyve elé „önreklámszöveget” írni, rendhagyó ismertetőjében annyit imégis mond róla, hogy: „két kifordult zárójel közé zárt Tér, ahol minden szöveg”. Pontosabbat az ugyanitt emlegetett „egyszeri kelet- eürópai olvasó” sem tudna mondani, miután bekalandozta ezt a teret. Tehát Tér: játéktér és élettér, ahol az író otthon érezheti magát. Mert itt „minden szöveg”, mert itt egyedül azzal kell foglalkoznia, ami az ő dolga: szavak egymáshoz illesztésével, anélkül, hogy eljátszaná a Próféta, a Szent vagy a Forradalmár szerepét. Az Író számára a szavak fontosabbak, mint az Élet, pontosabban: az élet (így, kisbetűvel) számára csak a szavakban létezik. Esterházy ezt a vonzó ars poeticát Kosztolányitól tanulta, aki nem ismert nagyobb kalandot, kockázatosabb vállakózást, mint a világot magukba foglaló szavakkal foglalkozni. De Kosztolányi számára, bár nyelv és valóság kapcsolatának misztériumát a nyelv felől szerette megközelíteni, az írás mégsem önmagában és önmagáért volt fontos, hanem olyan varázslatos eszközként, ami lehetővé teszi, hogy a dolgokkal — mindazzal, ami túl van nyelvven és irodalmon — találkozhassunk. A Bevezetés a szépirodalomba tágas terében úgy tűnik, más törvények uralkodnak. Itt valóban a „szöveg” a legfontosabb. A könyv első lapjától az utolsóig a szavak kötik le a figyelmünket, amelyek már nem elsősorban jelentésükkel hatnak ránk, hanem mint nyomasztó erejű, önálló életet élő nyelvi tények. Különös „eposzi seregszemlével” kezdődik a mű, amely A szavak bevonulása címet kapta. Mint egykor a görög hősök, úgy sorjáznak elő itt fegyelmezett abc-rendben az igazi „főszereplők”: „anya Abaligetről, aranyoskám Acsádról, adatbázis Adácsról ...” stb. Már az expedíció előkészít rá, hogy a nyelv itt többé nem a régi, engedelmes eszköz a szerző kezében, hanem független erő, amely egyszerre lenyűgöz és riaszt. Olyan erő, amely akár szembe is fordulhat velünk és győzelmet arathat fölöttünk. A Bevezetés ... — legalább részben — erről „szól”. Ha a „nyelvi eseményeket” nem irányítja senki (tehát nem lehet tudni, hogy ki beszél és kinek-minek a nevében), olyan örvénylés jön létre, amelyben megszűnik mindenféle hierarchia. Egymás mellé sodródhatnak a legalantasabbat és a legmagasabbat kifejező nyelvi formák: a trágárság és az ima jól megfér egymással ebben a helyzetben. A nyelvnek ezt a botrányát — amelyet jól ismerünk nyomasztó mindennapi helyzetekből, olyanokból például, mint az Ágnes c. „Erzählung” értelmiségi bulijai — Esterházy nem elszigetelten szemléli. Szándéka szerint a nyelvi zűrzavar annak a nyelven—
