Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Dömötör Ákos: Csodajelek. Példázatok a 16–17. századi evangélikus prédikációkban
DÖMÖTÖR ÁKOS: CSODAJELEK 81 idegent, de ezt a tartalmat a szépírói készségű prédikátor ismertnek tekintette: . .bárányruhába öltözik, de belöl ragadozó farkas” — írta harmadik vaskos postillagyűjteményében. (RMK I 119.) Még ennél is rövidebb Magya- ri István rnesei utalása először 1602-ben megjelent nevezetes művében: „Erről való Aesopusnak az új királt kívánó békákról és az elébbi állapotát gonoszabbra változtató szamárról való fabula.” A család összetartó erejének megőrzését és ébren tartását fontosnak látták a kor evangélikus prédikátorai. A lutheri családi és közösségi életeszmény megvalósítása érdekében felhasználták az antik elbeszéléseket annak a ténynek az érzékletes bemutatására, hogy az egyén boldogulása elképzelhetetlen a közösség természetesen kialakult környezete nélkül. A különféle körök írói által sokszor feldolgozott, az összetartás erejéről szóló aiszóposzi fabulát Bornemisza Péter a következőképpen adta elő: „Szép paraszt példa vagyon Aesopusnál is az eggyeségröl. Hogy egy Attya az ö fiainak egy marok vesszőt ad, hogy eltörjék. De egyik sem törheti el ő maga. Hanem midőn kevesenként mindnyáj oknak elosztotta volna, ki-ki mind hamar eltöri az ő részét. így az egyes emberek és az feles kezek sokat is és nagy dolgokat is jó móddal megszerezhetnek ...” (RMK I 207, 147/a). A reformáció korában új elbeszélések is keletkeztek. A 16. században német protestáns papok írták le, hogy a katolikusok különösen mindenszentek napján faggyugyertyákat helyeztek el rákok és csúszómászó állatok hátára, és azt állították, hogy azok a tisztítótűzben levő emberek lelkei. (A 12. században a görögöknél így játszottak1 a gyermekek.) A szóban forgó rövid tréfás mese Gyertyák a rákok hátán elnevezéssel vált ismertté, tartalma pedig következőképpen foglalható össze: Egy ember élő rákok hátára gyertyákat helyezett el, majd azokat elengedte a temetőben. A pap és a sekrestyés azt hitte, hogy azok a holtak lelkei. Bornemisza Péter — kétségtelenül Erasmus nyomán — ismerte ezt a mesét, és alkotókészségére jellemzően a tömörített cselekményvázat hiedelem- mondái láncba állította, és ügy ismertette: „És sokan, kik magokat becsültetni és kereskedni akartak, álnok, csalárd és tettetés csudákat gondoltak. Hol imitt-amott szenteket költöttek, egészségest holttá tévén feltámasztottak, rák hátára gyertyát raggattak, és éjcaka az mezőn jártatták. Fényes nappal az vetemény közzül aranyos kelyhet felmutogattak és ezek mellett az mit akartak, mind azt hazudtak . ..” (RMK I 119, bbb/b). Ha az ősforrást a szövegben előforduló változattal összehasonlítjuk, meggyőződhetünk arról, hogy prédikátoraink a példázatokat nem szolgai hűséggel idézték, hanem alkotó módon újjáteremtve alkalmazták beszédeikben. Ezt látjuk például a következő anekdota felhasználásában. Apellész- ről, Nagy Sándor makedón király híres udvari festőjéről jó néhány antik anekdota maradt fönn. Az egyik így szól: Apellész kiállította egyik új festményét, s elrejtőzött a kép mögött, hogy hallhassa a, látogatók megjegyzéseit. Arra jött egy varga, és hibát talált a saru ábrázolásában. Apellész kijavította a hibát. Másnap a varga megint arra járt, s büszkén a javításra, melyet megjegyzése váltott ki, kezdte ócsárolni a lábszár rajzát. Ekkor a festő kitekintett rejtekhelyéről, és hangosan így szólt: — Varga, ne tovább a sarunál ! Ez a példázat a 16—17. században a német teológusok körében igen kedvelt téma volt. Madarász Márton 1635-ben közzétett fordítása is tartalmazza: „... a Képi-író Ájpelles a’ tábláit közönséges helyen szokta vala felfüggeszteni, hogy ha valami vétek, fogyatkozás volna a’ képeiben, nyilván és
