Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Dömötör Ákos: Csodajelek. Példázatok a 16–17. századi evangélikus prédikációkban
82 DÖMÖTÖR ÁKOS: CSODA JELEK nem titkon kárhoztatnának. így a mennyei Apelles, s mester is az ő életének tábláját a’ Sidó Synagogának ajtaja eleibe állatta, hogy ha mit kárhoztatnának abban, vagy akarnának, hallaná.” (RMK I 652, 285—286.) Világosan kitűnik az antik anekdota feldolgozása, újjáalkotása a 17. századi evangélikus prédikációban. Az eredeti szövegre csupán utal a hitszónok, ugyanakkor Apellésszel Istent hozza összefüggésbe,tehát a konkrét földi, bár megjelenésében különös ember említésével teszi felfoghatóvá a természetfölöttit. Ily módon a hagyomány folyamatosságának érzése nyugalommal tölti el a hallgatóságot, és egyetértő közösséggé olvasztja a széttagolódó egyéneket. Az említett Apellész-anekdotát Bornemisza Péter sajátosan dolgozta fel egyik prédikációjában. A néphagyományt újjá alkotva az amúgyis rövid cselekményből egyedül a csattanót („Varga, maradj a kaptafánál!”) tartotta meg, erkölcsi tanulság céljából, és ezt A királyt kioktató cimbalmos anekdotájához kapcsolta: ,.A mint egy királ, midőn a cimbalmost akarná oktatni, mond az, Aliud est plectrum, aliud sceptrum. Más a cimbalomverő vessző, más az királyi pálca. Mondják ezt is: Suttor ne ultra crepidam, varga a kapta kívül ne járj!” (RMK I 207, CCCCXLIN/b.) Belisarius, a megvakított vezér története a világirodalomban vándortéma. Az elismertség és a kegyvesztettség, a szerencse forgandó volta nyert ebben az elbeszélésben művészi feldolgozást. Belisarius témájának a népszerűségéhez nyilvánvalóan hozzájárultak a 16—17. századi kedvelt iskoladrámák. A magyar evangélikusság részéről Mihályko János már 1612-ben részletesen ismertette ezt az elgondolkoztató történeti elbeszélést: „Belisarius amaz jó szerencséjű vitéz hadnagy, az ki egynéhány nagy és kiváltképpen való győződelmet vött az ellenségen, ollyan dignitásra és méltóságra emeltetett vala fel, úgyhogy az lustinianus Imperator új monétát és pénzt verettet- vén, egy felől az Császárnak képe, más felől penig az Belisariusé vala, imez inscriptióval: BELISARIUS ROMANORUM DECUS [a rómaiak büszkesége]. De végtére az jó szerencséjű és híres nemes vitéz ember az ő méltóságáról degradáltatok, sőt az szömei kötőiattattak, és nyilván az útszélen és piatzokon ülvén, kuldul vala, ezt mondván: Dete obulum Bellisario, quem virtus extulit, invidia depressit. Adgyatok Isten nevében Bellisariusnak egy fillyért, kit az ö vitézsége felmagasztalt vala, de az irigység őtet ismeg földig lerontá.” (RMK I 432, 271—272.) Belisarius elbeszélése nemcsak a hatalom birtoklásának bizonytalanságát fejezi ki, hanem a hatás és ellenhatás dialektikai törvényének művészi meg- sejtetését is tartalmazza. Vajon mi az oka, hogy a kiemelkedést hullámvölgy követi, és a csapásokat miért teszi elviselhetővé az isteni gondviselés? Ezek a kérdések minduntalan felmerülnek a józanul töprengő emberekben a földi lét távlatait illetően. Az élet sanyarúsága és igazságtalansága rengeteg embert kergetett a történelem folyamán csalódásba. A különös életmódjával nagy feltűnést keltő Diogenész ókori cinikus bölcselőhöz kapcsolódó fanyar elbeszélések az Isten nélkül élő ember szánalmas elszigeteltségét és kilátástalan, sivár helyzetét tükrözték. Heinrich Müller rostocki prédikátor elmélkedéseinek 17. századi magyar fordításában leltem fel a Diogenész-anekdoták közt talán a legnépszerűbb példázatot: „Edgy bölts, fényes nappal gyertya világgal keres vala embert. Ha te szintén te az hűséget úgy keresnéd is, de még-is alig ha megtalálnád.” Kambüszész szörnyű elbeszélését szívesen szőtték prédikációikba az evan
