Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fasang Árpádné: Vallomás Simone Weilről
FASANG ÁRPÁDNÉ: VALLOMÁS SIMONÉ WíEILRÖL 71 számomra színre az Ami személyes és ami szent c. esszégyűjteményében, amelyet Reisinger János rendezett sajtó alá. Várakozásomban nem csalódtam. Azon sem csodálkoztam, hogy századunk számos szellemi nagyságát megihlette, s hogy VI. Pál pápától Albert Gamus- ig a legkülönbözőbb világnézetű írók, gondolkodók tisztelettel viseltetnek iránta. Ritka tünemény volt, aki élet, életmű, stílus egységét sugározta. A protestantizmust nem ismerte, eleve elhárította, ugyanakkor Luther két fontos tétele vissza-visszatérő gondolati vezérmotívuma. Egyik: „A legtöbb erőfeszítés az ember részéről Krisztus Urunk szívünkbe fogadása.” A másik: nem egyezkedett a skolasztikusokkal, akik az eredendő bűnnel szabadjára engedett rossz súlyát csökkenteni igyekeztek. „A természetfeletti jó nem holmi kiegészítése a természetes jónak, ahogy Arisztotelészt támogatván szeretnék velünk elhitetni... Az emberi lét minden súlyos kérdésében választás egyedül a természetfeletti és a rossz között van.” (Ami személyes és ami szent) Abban sem értett egyet, hogy a bűnbeesés után épen maradtak az ember természetes erői, így az akarat is, mellyel elkerülhetjük a rosszat, s cselekedhetjük a jót. Ezzel kapcsolatban ezt vallja: „Az akarat a lélekben semmi jót nem tesz. A gyomot a földműves izomereje tépi ki, de a gabonát egyedül a víz és a nap növeszti meg.” Engedelmességünk folyamatában csönd, figyelem, állhatatosság, várakozás működik, szenvedésre, örömre egyaránt készen. (Ahol elrejtik az Isten) Azon töprengek, miképp lehet behatolni meglátásainak gondolatsűrűjébe, szellemi világa labirintusába. Sugallatai ugyanis az alkalmi ihletett pillanatok füzében keletkeztek, lávaömléshez hasonlóan. Nem könnyű kitapintani sajátos logikai rendszerét. Tanulmányaiból kitűnik, hogy a barátságot szent, isteni ajándéknak tartotta. Rövid életében kevés, de valóban istenadta barátokra lelt. Voltaképpen nagy magányosságban élt, a fizikai, szellemi munka, s a feszült várakozás (hüpomoné) szigorú diszciplínájában. Halála után művei megjelenésével viszont baráti kapcsolatba lép valamennyi olvasójával. Soraiból árad a szug- gesztivitás. Miközben könyvét elejétől végig átolvastam, az újszerű, merőben eredeti meglátások, eddig ki nem fejtett összefüggések egyszerű képekben való lát- tatása, méghozzá a francia géniusz világosságra törő, kristálytiszta stílusában — valóban ámulatban s kábulatban tartottak. A nekem szánt szólamot végül Lelki önéletrajzából hallottam ki. Ebben írja többek között az alábbiakat: „Tizennégy évesen zuhantam az ifjúkor egyik feneketlen reménytelenségébe, s igen komolyan gondoltam arra, hogy meghalok, középszerű természeti adottságaim miatt. Bátyám rendkívüli képességei, kinek gyermek- és ifjúkora hasonlatos volt Pascaléhoz, erősítették bennem ennek tudatát. Nem a külvilág sikereiért sajnálkoztam, hanem azért, mert semmi reményem sem lehetett annak a természetfölötti birodalomnak az elérésére ..., ahol az igazság lakik ... Belső homályban eltelt hónapok után hirtelen és mindörökre megszereztem azt a bizonyosságot, hogy bármely emberi lény, akár a semmivel egyenlő természeti adottságaival is eljuthat az igazságnak ama birodalmába, ami a zseni sajátja, ha vágyakozik az igazságra, és figyelmével fáradhatatlanul erőfeszítést tesz arra, hogy azt elérje ...” Nehéz eldönteni, mi itt a csodálatosabb. Az, hogy egy gyereklányban föl- sejlik a természetfeletti birodalom valósága, és minden vágya arra összpontosul, hogy azt elérje —, vagy a kegyelem által kapott megvilágosodás,
