Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fasang Árpádné: Vallomás Simone Weilről
72 FASANG ÁRPÁD,NÉ: VALLOMÁS SIMONE WlEILRÖL mellyel egyenesen rátalál az oda vezető útra? Sorai vallanak a fiatalkori depresszió poklában való vergődés nyomorúságáról, a szerencsétlenséggel történő első találkozásáról és az isteni könyörület első megtapasztalásáról, mely által Kiszállhatott a mélységből a magasságba. Ez volt az az első sorsdöntő élménye, melyből kicsíráztak későbbi kiérlelt tanulmányai, mint pl. a Szerencsétlenség és istenszeretet, általában a hitre jutásért folytatott állandó küzdelme, mely aforizmái nagy részében is kifejeződik. A kétségbeesésnek ez az állapota, melyet ilyen megrendítő erővel ábrázol, egyre aktuálisabbá vált korunkban. Teljesítménycentrikus világunkban sok fiatalt veszélyeztet az általa jellemzett pokoli lelki közérzet. A kisebbrendűségi komplexus, a kisemmizettség, kitagadottság, fölöslegesség érzéséből fakadó szorongás bugyraiból csak igen kevesen találják meg S. Weil egyetlen kivezető útját, az evangélium vigaszát. Azt a megkönnyebbítő örömteli tényt, hogy a Valóságban, a természetfölötti birodalom evilági felére is érvényes törvényei szerint nem az osztályzatok, pontszámok, felületes jellemzések összegezésével ítélik meg a fiatalokat, felnőtteket egyaránt, hanem egyedül az igazság, igazságosság iránti fogékonyság alapján. Aki nem ködösíti helyzetét, kudarcai miatt nem vádaskodik, reálisan szemléli belső állapotát, a valóságnak megfelelően, szépítések és illúziók nélkül — ugyanakkor figyelmét, vágyait fáradhatatlanul irányítja az igazság felé —, az „zsenivé” válhat, a természetfölötti birodalom értékrendszerében. Bár minden fiatal megtapasztalná S. Weil boldogító felfedezését! Nem menekülnének olyan sokan zsákutcába: alkoholba, kábítószerbe, zenének csúfolt esztelen bömbölés- be, sőt öngyilkosságba. Az említett idézetben megfogant az a későbbiekben bővebben kifejtett gondolati telitalálata is, mely szerint a valódi, nem csupán képzelt hit első lépcsője az igazság iránti homályos vágyakozás. A tizennégy éves S. Weil még messze volt a Krisztussal való találkozás sorsdöntő élményétől, az igazság iránti vágy, az állhatatos figyelem szükségességének hangsúlyozása azonban már párhuzamosan halad a Hegyi Beszéd szellemével, mely szerint Isten törvényeinek teljesítése a szív, a vágyak tisztasága nélkül lehetetlen. Aki ezt az alapigazságot S. Weil szellemi becsületességével végiggondolja, rögtön belátja zűrzavaros érzelemvilága rendezésére való képtelenségét, tehetetlenségét. Ha valaki netán felismeri egyik-másik vágyának illuzórikus voltát vagy tisztátalanságát, s ezért megpróbálja elfojtani, az a vágy csak előtör, álúton, hatványozottan, s birtokba veszi szívét, mint a gonosz lélek többedmagával visszatérve a kitakarított házat. A kaotikus vágyaink indítékából elkövetett bűnök, s az általuk állandóan újratermelődő rossz, melynek okozói is és elszenvedői is vagyunk, csak egyféleképpen semmisíthető meg: az egyetlen, tökéletes tisztaság, a Bárány veszi el, akiben a „szétpor- lasztott rossznak lehető legnagyobb része gyűlik össze szenvedés formájában.” (Rendszertelen gondolatok Isten szeretetéről) A vágyak radikális leleplezése, Isten irányába fordított összegyűjtése nélkül a lelki újjászületés illúzió marad. A valódi újjászületés azzal kezdődik, hogy tekintetünket állhatatos figyelemmel a megfeszített Krisztusra irányítjuk. Ez egyetlen lelki mozdulat csak, melyre mindenki képes. (Előképe a réz- kígyóra való feltekintés Izrael vándorlása idején.) Akkor az ő szeme megtalál bennünket, mert ő úgyis keresett, s előbb szeretett minket. Tekintete nyomán vágyaink rendezetlensége, énünkhöz a nehézkedési erővel való ösz- szeláncoltsága nyilvánvalóvá lesz, s ez a lelki földhözragadtságunk egy- szercsak határozottan fájni kezd. Ha kitartóan figyeljük őt, szeretete életre
