Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Fasang Árpádné: Vallomás Simone Weilről
FASANG ÁRPÁDNÉ Vallomás Simone Weilről Az ezredfordulóhoz közeledve a szabadesés törvényszerű gyorsulásához hasonlóan követik egymást világszerte azok az események, melyek démoni erővel sugallják az élet értelmetlenségét. Rilke már több évtizeddel ezelőtt panaszolta, hogy a tények tömege, ellentmondásossága eltakarja előlünk a valóságot. Egyre nehezebb a tájékozódás a világ jelenségei között, mert nem lehet róluk tudni, hogy eredetük, irányultságuk révén a természetfölötti világhoz, a Valósághoz tartoznak-e, vagy a körülöttünk áramló, vak kegyetlenséget szuggeráló érthetetlen erők láncolatához. Mivel ezek az erők rohamosan növekednek, egyre inkább úrrá lesz rajtunk a félelem, a kicsinyhi- tűség, a bénító borzalom. Ám lehetetlen észre nem vennünk a káosz növekedésével együtt jelentkező biztató polarizációs folyamatot, melynek következtében helyükre kerülnek a tények és új fényben tűnik elő a vigasztaló Valóság. A pusztításunkon, testünk-lelkünk mérgezésén fáradozókkal szemben fölföltűnnek igazi fényforrások, az előbbiekhez képest elenyészően kicsiny mennyiségben. De aki nyitott szemmel jár, az csodát láthat. Tanúja lehet egy boldogító fizikai törvényszerűségnek, mely szerint a gramm a mérlegen kiegyensúlyozhatja a borzalom kilóit, mázsáit, tonnáit, annak alapján, hogy a grammot tartó kar ezerszer, milliószor, milliárdszor hosszabb a másik karnál. Ezzel a képpel már itt is vagyunk Simone Weil gondolatkörében. Nevével — mint gondolom, a legtöbb protestáns olvasó — Pilinszky János egyik szép versében találkoztam először. „Latrokként — Simone Weil gyönyörű szavával — tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek ...” (Juttának) Rögtön éreztem, hogy aki a mai ember állapotát, helyzetét, a kereszt kozmikus erejével való összefüggését két ilyen sorban tömöríteni képes: rendkívüli szellem. Akkor azonban hiába tudakozódtam felőle a könyvesboltokban. Később kezembe került Németh László érdeklődésemet fokozó, tisztelgő tanulmánya az „Utolsó széttekintés”-ben. Kíváncsiságomat végképp felajzotta Pilinszky „Szög és olaj” című prózagyűjteménye, melyben huszonötször említi nevét, sí a konzseniális szellem leleményével az idézetekből mint mozaikokból szinte összerakta S. Weil portréját. Ilyen dramaturgiai előzmények, ilyen jelentős „hírnökök” után lépett
