Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Rakovszky István: Berzsenyi metafizikai szomjúsága
z6 RAKOVSZKY ISTVÁN: BERZSENYI DÁNIEL ség teszi hitelessé. Olvastán a Zsidókhoz írt levél tömör meghatározása jut eszünkbe (11, 1. 3.): „A hit a remélt dolgok valósága, a nem látott dolgokról való meggyőződés.” („Majdan, ha lelkem záraiból kikéi...”) „Hitből értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett...” („Te hoztad a nagy Minden ezer nemét / A semmiségből...”) Önkényesség lenne az itt leírt magatartásmodelleket valamilyen fejlődési rendbe állítani. (Ezt egyébként a versek bizonytalan időrendje sem teszi lehetővé.) Az azonban biztos, hogy a tarthatatlanná váló klasszicista harmóniaeszmény feladása után Berzsenyi csak a Fohászkodás romantikus-keresztény szemléletmódjával tudta költőileg megfogalmazni a világ egyetemes rendjét, s az embert elhelyezni ebben a rendben. A rezignáció, a lázadás és a derűs belenyugvás élszigetelte a lírai hőst az ellenségesnek föltűnő kozmosztól, s ez azzal fenyegetett, hogy a „nagyi tárgyak” megragadhatatlanná válnak a költő számára. (Különösen az Életfilozófiá-ba.n érezhető a beszűkülés, ahol a költő önként mond le kapcsolatáról a közvetlen életkorén túli világgal.) A Fohászkodás ban személyiség és világ egysége úgy áll helyre, hogy közűén mégis eleven marad az emberi sors tragikumának élménye. Ilyen feszült egyensúlyt egyetlen más versében sem teremtett Berzsenyi. Bizonyos értelemben igaz, hogy Berzsenyi nem „religiosus poéta”. A dogmákba foglalható keresztény tanításhoz kevés köze volt, s az egyházak vallásosságát gyakran bírálta a felvilágosodás szellemében. (Nagyszabású történeti-kritikai tanulmányba is belekezdett A religiók eredete s harmóniája címmel.) Görögös harmónia-hite, platonizmusa kevés kapcsolatot mutat a kereszténységgel. Ugyanakkor azonban költészetünk legnagyobb istenkeresői közé tartozott, aki soha nem tudott belenyugodni abba, hogy a mindenség végső rendező elvei fölfoghatatlanok lennének az ember számára. Alig van rajta kívül magyar költő, aki ennyire meg lett volna győződve arról, hogy az ember „az Univerzum polgára” — ahogyan az abszolutumot hasonló szenvedéllyel ostromló Pilinszky János mondta. Vonzódása a „nagy tárgyakhoz”, törekvése a klasszicista eszmények megvalósítására csillapíthatatlan metafizikai szomjúságával magyarázható. Ez a szomjúság teszi ma is elevenné, ismerőssé nehéz, veretes költészetét. Ez négy fele irgalmaffagarol Iftcnnec ren del í;o!o<; Hogy immár ha megértipttás bogy 4 igen irgalmat, Ez vtan aztis étezús meg mibenálí az líhnoec irgalmaiig*) Es tni ntkő <k(s mfncroűirgalmaíTagaba^elicí- ItcSttt kőut tnőne. Igen szép és szükséges prédikáció az Istennek irgalmasságáról... Sempte 1578. (Országos Széchényi Könyvtár) Bornemisza nehéz helyzetében sem vonja vissza az Ördögi kísértetekről írt munkáját; megjelenteti e prédikációját.
