Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986

1986 / 1. szám - Rakovszky István: Berzsenyi metafizikai szomjúsága

mert megöli az illúziókból táplálkozó érzelmeket. A bölcs ezért „Nem szeret semmit, de nem is gyűlölhet; / Szíve óhajt még, de üres vadonban / Hal ki nyögése.” (Barátimhoz)

A második válasz a kibékülés az ismeretlennel és a személyiség határainak elfogadása. Ez voltaképpen a sztoikus, horatiusi életeszmény újrafogalmazása anélkül a hit nélkül, hogy a „menedék” értékei az univerzális harmóniát fejeznék ki. Személyiség és Mindenség végképp elváltak egymástól, s az emberi életnek csak öntörvényű szabályai vannak. Az élet önmagában hordozza értelmét és jutalmát: „Ha virtusom nem hiúság, / Forró vérem melege, / Ha szívem nemesebben vert, / Önmagában méltó bért nyert.” — írja Életfilozófia c. versében.

Berzsenyi alkatához azonban jobban illett a heroikus válasz, amely a nagy nemzeti ódák egzaltációjában, filozófiai tisztasággal pedig A temető c. vers már-már az egzisztencialista „létbe-vetettség” pátoszát előlegező soraiban fogalmazódik meg. A költő itt elhagyja a „menedéket”, s bátran szembe néz az egyetemes elmúlással. Ha az Életfilozófia lírai hőse „kibékült” az elmúlás gondolatával, A temetö-é „megküzd” vele, mert úgy érzi: egyedül ez a magatartás méltó az emberhez. Ezért állítja magatartását példaként az illúziókban élők elé: „Látom hangyabolyi mi veidet, világ! / Mint szórja s temeti a nagy Örök keze, / Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz / Sírod partjain és porán. / Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok! /S ti, kik nem meritek nézni az elmúlást, / És ti porba nyögök, jertek ide, s velem / Élni s halni tanuljatok.”

A negyedik választ, a hit válaszát egyetlen versben, a Fohászkodás-ban fogalmazta meg Berzsenyi. Kazinczy ezt a költeményt ki akarta hagyatni költőnk készülő versgyűjteményéből, mondván: Berzsenyi „nem religiosus poéta”. Ő azonban nem fogadta meg a széphalmi mester tanácsát, s bizonyára nem csak a vers rendkívüli költői értéke miatt (csak A közelítő tél és a legnagyobb nemzeti ódák mérhetők hozzá az életműben), hanem gondolati tartalmára való tekintettel. Isten más Berzsenyi-versekben is föltűnik, de többnyire a történelmi erők, a vak sors allegóriájaként. A Fohászkodás Istenének előképe a ,,Századok Istene”, az ismeretlen „gigászi Örök”, akinek leheletétől „népek születnek, trónusok omlanak” (A tizennyolcadik század). Az önkényes világkormányzó vonásából ebben a versben is sokat megőriz Berzsenyi: „A te szemöldöked / Ronthat s teremthet száz világot, / S a nagy idők folyamit kiméri.” — írja a föntebb is idézett versből átvett, az ottani történelemirányító istenség hatalmát érzékeltető képpel. A Fo- hászkodás-ban is inkább Isten mindenhatóságára helyeződik a hangsúly, mint megváltó és gondviselő munkájára. Ez a Mindenható azonban mégis megszólítható, a hozzá intézett fohászkodásból erőt meríthet a haláltól rettegő ember. A lét értelmébe vetett bizalmat nyeri vissza így a Fohászkodás lírai hőse, s ami Berzsenyi számára a legfontosabb: a hit által kapcsolatban maradhat a teljes Univerzummal, amely most már nem káosznak, ellenséges erők értelmetlen kavargásának tűnik föl számára, hanem csodálatos, rendezett — jóllehet ésszel fölfoghatatlan — Egésznek, amelyben az embernek is helye van: „A legmagasb menny s aether Uránjai / Mellyek körülted rendre keringenek, / A láthatatlan férgek: a te / Bölcs kezeid remekelt csudái.”

Ugyanakkor az ember szorongása mégsem oldódik föl teljesen. Megmarad a kín, a halálfélelem; a beteljesülés boldogsága csak reménybeli: „Majdan, ha lelkem záraiból kikéi, / S hozzád közelb járulhat, akkor / Ami után eped, ott eléri.” A Fohászkodás vallomását éppen e megőrzött feszültRAKOVSZKY ISTVÁN: BERZSENYI DÁNIEL 25