Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 kalmazzák az evangélium szavait a ni- caraguai helyzetre és a saját életükre. Példaként lássuk erre „A kufárok kiűzése a templomból” körüli beszélgetés egy részét: „...teljesen világos, hogy ez egy kommandóakció volt. Jézus egymaga nem tudta volna felforgatni a pénzzel teli asztalokat és az árusítóhelyeket, és kiűzni onnan az ösz- szes kereskedőt. Köztudott, hogy a templomnak rendőrsége is volt, amely a rendre vigyázott... Jézus Jeruzsálembe vailó diadalmas bevonulása után szemügyre vette a templomot, .. .’ott mindent jól megnézett, aztán a tizenkettővel kiment Betániába, mivel már esteledett’... A támadás tervét tanulmányozhatta ... Olyan volt ez, mint a templomok elfoglalása, ami az utóbbi időben sok helyütt lejátszódott... Nem kétséges, hogy a népével együtt hatolt be oda. Ha egyedül megy, agyonverik, mert a kereskedők a létező leggonoszabb népség. És a nép segített neki felborogatni az asztalokat. Látszik, hogy minden jól meg volt szervezve. Utána pedig gyűlést tartottak... De azután visszavonult. Nem próbálta ellenőrzése alá vonni a templomot. Mert akkor megérkeztek volna a római tengerész- gyalogosok ... Jézus mindenekfölött saját példájával hirdette tanítását, amikor kiűzte a kereskedőket meg a bankárokat, így mutatta meg nekik, hogy véget kell vetni az ember ember általi kizsákmányolásának. Még ha ostorral is ... Csak ostorral, géppuskával nem? ... Ostorral vagy géppuskával, amelyik kéznél van ... Igen, amelyik alkalmasabb. Mert az a kizsákmányolás, amit a kapitalizmus a mi testünkkel művel, nagyobb szentségtörés, mint amit abban a templomban követtek el...” Fel kell tennem azonban a kérdést: jogosult-e az idegenkedésem az evangéliumnak ilyen solentinamei módon rövid úton a mára és a hallgatóra való alkalmazásától? Nem igazságtalan el- várás-e, hogy a mi európai mértékünk szerint először elméletileg finoman disztingváljanak, s majd csak azután — ha egyáltalán arra még sor kerül! — vonják le a konzekvenciákat ott, ahol egyetlen égető kérdésre egyszerűsödött az élet: hogyan lehet az iszonyú nyomodból megszabadulni? Ez az egyértelmű kérdés — egyértelmű választ sürget. Azt pedig be kell ismernünk, hogy nem értheti meg igazán a solen- tinameiek gondolkozását az, aki nem éli át a solentinameiek helyzetét. Izgalmasabb azonban a vonzódás és idegenkedés szubjektív érzésénél az a teológiai kérdés, hogy a solentinamei evangélium Jézusa, és a solentinameiek hitének Krisztusa azonos-e az „igazi Jézussal”? A solentinamei evangélium Jézusa nem a dogmák Krisztusa, nem a krisztológia Megváltója és Üdvözítője. De nem is az a történeti Jézus, akinek alakját a kutatók annyi becsületességgel és akkora erőfeszítéssel igyekeznek megmutatni olyannak, amilyen a földi Jézus valóban volt. A solentinameiek merészebbek a Jézus-kutatóknál, amikor Jézus arcának és alakjának a vonásait Rajzolják. Ahogy ezt a solentinamei Jézus-arcot vizsgálom, azok az indiai, afrikai, távol-keleti Krisztus-ábrázolások jelennek meg előttem, amelyek a nézőt annyira meghatják: Iám menynyire miagukénak érezték ezek Jézust, hogy csakis magukfajtának — indiainak, négernek, sárgának tudták elképzelni! Csakhogy Jézus valóságos történelmi személy volt, egyetlen valóságos arccal és alakkal, amely saját népe jellegzetes vonásait viselte. Érzem, hogy mennyire igaz az: a képek veszélyesek, de nélkülözhetetlenek, vagy így: a képek nélkülözhetetlenek, de veszélyesek. Ha ugyanis képek, elképzelések nélkül, elvontan közeledünk az evangéliumhoz, akkor nem lesz személyes kapcsolatunk az evangélium Urával. Ha viszont képek segítségével igyekszünk megragadni őt, akkor nagy a veszélye, hogy saját képünkre és hasonlatosságunkra alkotunk képiét róla. így a solentinamei evangélium Jézusa is az Üjtestamentum zélótáira és a mai közép- és dél-amerikai gerillákra hasonlít. írásmagyarázlati és dogmatikai szempontból hibás és téves kép ez. De valószínűleg nem lenne európai tudós teológus, aki vállalkozna ama, hogy elvegye tőlük az ő evangéliumuk Jézusát, aki nekik szinte kézzelfogható valóság és akihez ők valóságosan ragaszkodnak. Takácsné Kovácsházi Zelma
