Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Veöreös Imre: Hozzáfűzések C. G. Jung emlékezéseihez
8o VEÖREÖS IMRE: HOZZÁFŰZÉSEK a lélektan, mint tapasztalati tudomány oldaláról azonosítja a tudattalannal —, ez a tudós becsületes álláspontja: lélektani eszközökkel csak a tudattalanig érhetünk el. Ugyanakkor Jung gondolataiban olykor meghökkentő „lebegést” érzünk a lélektani tudás és a vallásos hit között. Mintha a személyes bizonyosság nemegyszer áttörné a szigorúan tudományos falat, és a hite jutna szóhoz. Erre nemcsak a fiatalkori istenélményével kapcsolatos kijelentése utal, hanem másutt is felfigyelhetünk rá. Így a kései gondolatok között találunk olyan mondatokat, amelyek sejtelmesen bár, de az Isten valóságára mutatnak: „birtokol bennünket egy nálunk erősebb hatalom”. Vagy: „.. ■ ilyenformán reménytelenül be vagyunk zárva egy kizárólag pszichikus világba. De azért van rá elegendő okunk, hogy e mögött a lepel mögött meglevőnek tételezzük fel a bennünket létrehozó és befolyásoló, de föl nem fogott abszolút objektumot, olyankor is — kivált a pszichikus jelenségekben —, amikor semmiféle reális megállapítás nem tehető.” 2. Az említett serdülőkori istenélménye végigkíséri későbbi gondolkodását. Ebben az irányban vezetik léléktani tapasztalatai. A Bibliából Jób könyvének egyes részletei is abban erősítik meg, hogy Istenből a rémisztő, sőt felháborító, rettenetes vonások sem rekeszthetők ki. A „numinózum” (Istennel kapcsolatosan a titokzatos, a rémületbe ejtő, a kimondhatatlan) megtapasztalása ez. Isten „fénye és sötétsége” összetartozik. Tőle ered jó és rossz. Ő az ellentétek egybeesése (complexio oppositorum), szintézise. Ne utasítsuk el túl gyorsan ezt az Istenről alkotott felfogást. A keresztyén teológiának a bűn, a szenvedés eredetére nézve nincs, mert nem lehet, megnyugtató tanítása. Messzire vezetne, ha most kifejteni próbálnánk, hogy Ádám és Éva bűnesetének bibliai története miért nem oldja meg ezt a kérdést. Legyen elég itt annyi, hogy idézem folyóiratunk 1984/2. számából Paul Althaus néhány idevonatkozó mondatát: „Az édenkertről és a bűnesetről szóló bibliai elbeszélés maga sem más, mint egzisztenciális tudásunk kifejezése a bűnről mint bukásról, s eredeti lényünk és állapotunk elferdüléséről. Nem azon alapszik, hogy emlékeznénk valami történelem előtti eseményre vagy hogy természetfölötti ihle- tettséggel ismernénk ilyet, hanem azon, hogy Isten igéje mélyen elgondolkoztat saját bűnös mivoltunkon. Ennek megfelelően kell ezt kifejteni, tehát egzisztenciálisan. Ezt a régi teológia a történelem időbeli kezdetére dogmatizálja egy ősállapot és bűneset képévé. Ez teológiailag távol legyen tőlünk. Az ősállapotot és ősbukást nem szabad az emberiség történelmi kezdetén keresnünk mint prehiszto- rikus tényt. [...] S ha azt kérdem, honnan ered a bűn, akkor egyben a saját bűnöm forrását is kutatom; erre pedig a válasz mindig csak így hangozhat: most ered bennem, a bukás ma történik. Ugyanakkor azonban már meg is történt; nem én vagyok az első, aki vétkezik; az emberiség bűne már megvan. Így a bukás már megtörtént, ugyanakkor mégis jelenvaló.” — Mózes első könyvének 3. fejezete szerint a szenvedés a világon az ember bűnös voltának következménye, de a bűn eredetét nem kereshetjük a teremtő Istenben, azért kizárólag az ember felelős. A Szentírás alapján tovább nem juthatunk a bűn és szenvedés okának kutatásában. Hasonló eredményre jutunk akkor is, ha Walter Mostert nemrégi tanulmányából indulunk ki (Gott und das Böse. Zeitschrift für Theologie und Kirche. 1980. 4. szám). A fiatal zürichi professzor teológiailag jogosulatlannak tartja a „Honnan a gonosz?” kérdésfeltevést. Ennek kifejtésébe most nem mehetünk bele. Fejtegetése mindenesetre egybecsendül Althauséval a bennünket foglalkoztató megállapításban: A bűnesetről szóló elbeszélés „a mi saját történetünk”. A bűn és szenvedés származására végső soron nem találunk magyarázatot az isteni kinyilatkoztatásban. A hívő ember ezt a kérdést azok közé so rolja, amelyek ezen a földön Isten titkai maradnak. Ha tehát Jung tiltako