Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Veöreös Imre: Hozzáfűzések C. G. Jung emlékezéseihez
VEÖREÖS IMRE: HOZZÁFÜZÉSEK 81 zik az ellen, hogy Istent mintegy ketté osszuk, egy jó és egy rossz hatalmasságra bontsuk, melléje egy ellenlábast állítsunk, s ragaszkodik az egyetlen emberfölötti valóság, istenség eszméjéhez —, ezt tiszteletreméltó álláspontnak tarthatjuk, noha az ebből eredő logikai következtetést a keresztyén hit alapján nem vonhatjuk meg. Istent nem tesszük meg a rossz,, a bűn, a gonosz ősokává. Alázatosan elismerjük, hogy a teremtésben a sötétség, a gonoszság, a baj meglétére feleletet adni nem tudunk. Annál is inkább megértjük Jung isteneszméjében a rossz jelenlétét, mert felfogása — noha egy svájci református lelkész fia — nem az Újszövetségből táplálkozott. Számára Jézus Krisztus nem az Isten önmagáról való tanúságtétele. Márpedig ne felejtsük el, hogy a világot vagy a lélek bensejét figyelve tapasztalataink Istent valóban fénynek és sötétségnek sejtetik. „Isten akarata, hogy akár rosszat is tegyek, kárhozatosat gondoljak, s így éljem át az ő kegyelmét.” Bele lehet szédülni ennek a mondatának sötéten tátongó szakadékéba, csak fölényesen pálcát törni nem lehet az Istenről töprengő felett. Luther Márton néz szembe megrendültén ritkán emlegetett könyvében, a De servo arbitrio, A szolga akaratról című munkájában a rettenetes Istennel, s egyetlen menedéket talál: a félelmetes, ellentmondásos, szörnyű Istentől az irgalmas Istenhez menekülni, Istennek rejtett lényétől a kinyilatkoztatásban megvilágított lényéhez térni. Ez pedig nem történhet másként, mint úgy, hogy minden sötét istentapasztalatunkkal szembeszegezzük a Jézus Krisztusban megismert isteni szeretetek A hozzá nem férhető Isten ragyogása és rettenete a prédikált Isten karjába űz — mondja Luther. A Jézus Krisztusról hangzó evangéliumban világosodik meg, hogy a talányos, érthetetlen, jó és rossz színben viliódzó Isten végső főkön, minden látszat ellenére: mérhetetlen szeretet. De Jung vallomásai szerint éppen a Jézus Krisztusról szóló örömhírrel nem találkozott. Ezek után megrendítő, hogy a „kései gondolatok” mégis a szeretet Istenéhez vezetnek. Jung reá jellemzően antik mitológiai kiindulással, az ókoii Erósz istentől meglepően a Biblia Istenéig érkezik: „az Isten szeretet” (ő Pál szavaként emlékezik erre, de nyilvánvalóan János első levelét idézi: 4,16). Hozzáfűzi: „ez a mondat megerősít abban, hogy az istenséget complexio oppositorumnak tekintsem”. Ez a régebben is emlegetett gondolata itt az összefüggésben mégis másként hangzik: az Istenben rejlő ellentétek, ellentmondások a szeretetben oldódnak fel. Isten végső soron: egyedül szeretet. Azután előveszi Pál szeretethimnuszát, s meditál rajta, ahogyan a szemelvényben olvastuk. A szeretetben látja „az egyes ember fölött álló egészet, egységeset és osztatlant.” „Nevezheti [valaki] a szeretetet minden lehetséges néven, ami csak rendelkezésre áll, akkor is csak vég nélküli önáltatás- ba bocsátkozik- Ha csak egy szemernyi bölcsesség lakozik az emberben, lerakja a fegyvert, és az ismeretlent az ismeretlennel jelöli, vagyis Isten nevével. Ezzel bevallja alávetettségét, tökéletlenségét és függőségét, de egyúttal tanúságot tesz amellett, hogy szabadon választott igazság és tévedés között.” Isten örömhírének, az evangéliumnak meghallása nem adatott meg Jung- nak, Jézus Krisztust nem ismerte meg, de a saját és mások lelke mélyéről ennyi fény felvillant neki az egyetlen Istenről, aki az övé és a miénk. Hogyan mondja az apostol? „Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttünk, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számunkra.” (Hóm 1,19) Ez történt vele, a lélektan eddig élt legnagyobb mesterével.
