Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - C. G. Jung emlékezéseiből
C. G. JUNG EMLÉKEZÉSEIBŐL 75 legbizonyosabb közvetlen tapasztalásaim közé tartozik. Hiszen nem én találtam ki azt a borzasztó históriát a székesegyházzal. Épp ellenkezőleg, szinte rám tukmálták és irgalmatlanul arra kényszerítettek, hogy végiggondoljam. Utána azonban elmondhatatlan kegyelem lett az osztályrészem. (. . ■) Amit itt összefüggően elmondtam, olyan lelki fejlődéstörténeti folyamatokra vonatkozik, amelyek rövidebb-hosszabb megszakításokkal jó néhány év alatt bontakoztak ki. (...) Teljesen egyedül éreztem magam a felismerésemmel. Ügy szerettem volna valakivel beszélni róluk, de sehol sem találtam érintkezési pontot, ellenkezőleg, a másikból minduntalan megütközés, gyanakvás és félelem áradt felém, ami belém fojtotta a szót. Ez lehangolt. Nem tudtam, mire véljem: más miért nem él át olyasmit, mint én? Miért nem írnak a tudós könyvek sem róla? Én volnék az egyetlen, aki ilyesmit tapasztalt? De miért volnék én az egyetlen? Sohasem képzeltem, hogy bolond lehetek, hiszen Isten fénye és sötétsége az én szememben tény volt, amely, noha érzelmileg nyomasztott, mégis érthetőnek látszott. A halál utáni életről Amit, most a túlvilágról és a halál utáni életről elmondok, az mind csupa emlékezés. Képek és gondolatok, amelyek között éltem és amelyek ide-oda terelték érdeklődésemet. Bizonyos tekintetben műveim alapját is alkotják; mert tulajdonképpen nem mások újra meg újra megismételt próbálkozásoknál, válaszkereséseknél az „evilág” és a „túlvilág” közötti összjáték kérdésére. Ám expressis verbis soha semmit nem írtam a halál utáni életről; ezt ugyanis bizonyítékokkal kellett volna alátámasztanom, ami nem lehetséges. Most azonban kimondom, amit gondolok. Csakhogy ezúttal sem tehetek mást, mint hogy történeteket beszélek el, „mitologizálok”. Talán a halál közelsége kell ahhoz, hogy az ember ilyesmire vetemedjék. Sem azt nem kívánom, hogy legyen a halál után is életünk, sem azt, hogy ne legyen, én nem is akarok ilyen gondolatokat kultiválni; de az igazság kedvéért meg kell állapítanom, hogy kívánságom és aktív hozzájárulásom nélkül is motoznak bennem ilyen gondolatok. Semmit nem tudok arról, hogy igazak-e vagy tévesek, csak annyit tudok, hogy működnek és kifejezhetők, hacsak valamilyen előítélet miatt el nem fojtom őket. Ám az elfogultság akadályozza és károsítja a lelki élet teljes megmutatkozását, amit pedig én sokkal kevésbé ismerek, semhogy holmi tudálékoskodással korrigálhatnám. A kritikus ész újabban látszólag eltűntette — sok más mitikus hiedelemmel együtt — a halál utáni élet gondolatát is- Ez csakis azért vált lehetségessé, mert az emberek manapság többnyire kizárólag a tudatukkal azonosulnak és azt képzelik, hogy énjük mindössze annyi, amennyit önmagukról tudnak. Mindenki, akinek csak halvány sejtelme van a lélektanról, könnyen beláthatja, mennyire korlátozott ez a tudás. (...) Egyáltalán elképzelni sem tudunk egy másik világot, merőben más élet- feltételekkel, mivelhogy egy bizonyos világban élünk, és szellemünk, valamint pszichikus előfeltételeink ezzel együtt alakultak ki és vannak megadva. Velünk született alkatunk szigorú határok közé szorít, és ezért létünkkel és gondolkodásunkkal együtt ehhez a mi világunkhoz köt bennünket. Aki misztikus, az vágyik ugyan egyfajta „tapasztalatontúliságra”, de a tudományos felelősséggel gondolkodó ember ezt nem fogadhatja el. Az értelem szempontjából a „mitologizálás” steril spekuláció, a kedély szempontjából ellenben
