Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - C. G. Jung emlékezéseiből
74 C. G. JUNG EMLÉKEZÉSEIBŐL mindenhatósága folytán rákényszerítheti rémisztő akaratát a magatehetetlen emberre, amiképpen velem is történt. Láthatta előre bárki is, aki azt állítja magáról, hogy ismeri Isten akaratát, mire bírt rá engem? Az Üjtesta- mentumban legalábbis semmi efféle nem szerepel. A|z Ószövetséget, mindenekelőtt Jób könyvét, amely e tekintetben megvilágosíthatott volna, akkoriban még nemigen ismertem, és a konfirmáció oktatás során, amelyre ekkoriban jártam, sem hallottam hasonló dologról. Az istenfélelem természetesen szóba került, de elavultnak számított, „zsidó fogaloménak, olyannak, amit rég túlhaladott az Isten jóságát és szeretetét hirdető keresztény tan. Gyermekkori élményeim szimbolikája és a képek brutalitása iszonyúan zavart. Eltűnődtem: tulajdonképpen ki az, aki így beszél? Ki olyan arcátlan, hogy pucéran ábrázoljon egy falioszt, ráadásul egy szentélyben? Ki erőlteti rám azt a gondolatot, hogy Isten ilyen gyalázatosán bemocskolja templomát? Tán az ördög rendezte el így? Sohasem kételkedtem abban, hogy Isten vagy az ördög lehetett, aki így beszélt és ilyesmit tett, mert nagyon is éreztem, hogy nem én magam eszeltem ki azokat a gondolatokat és képeket. (...) Sohasem éreztem, hogy a bizonyosság maradéktalanul a birtokomban van, ám annál inkább uralkodott rajtam, jóllehet sok minden mintha éppen az ellenkezőjét támasztotta volna alá. Senki el nem vehette tőlem a biztos tudatot, hogy elhivatásom azt tenni, amit Isten akar, nem pedig azt, amit én. Gyakran támadt ezért olyan érzésem, hogy mindent, aminek döntő jelentősége van, nem az emberekkel, hanem egyedül Istennel kell rendeznem. Valahányszor csak „ott” voltam, ahol -már nem csupán magamban voltam, kívül kerültem az időn. Letűnt évszázadokban éltem és az, Aki ilyenkor válaszolt, az volt, Aki örökkön volt és örökkön van. Legmélyebb élményeimmé lettek a beszélgetések azzal a „másik”-kal: részint véres küzdelem, részint a legmagasabb fokú elragadtatás. (...) * Egyre csak tépelődtem: mit kell gondolnunk Istenről? Az a bizonyos ötlet Istenről és a székesegyházról nem tőlem származott, még kevésbé a hároméves koromban rám tört álom [a fali őszről]. Az enyémnél sokkalta erősebb akarat erőszakolta rám mindkettőt. A természet lett volna? Csakhogy a természet nem egyéb az Alkotó akaratánál. Nem használt az sem, ha az ördögöt vádoltam, hiszen ő is Isten kreatúrája. Egyedül Isten a valóság — emésztő tűz és leírhatatlan kegyelem. (...) Istent természetesen nem lehet bizonyítani, mert például hogyan tudná az egyik ausztrál gyapjút rágcsáló moly a másiknak bebizonyítani, hogy Ausztrália létezik? Isten léte független a mi bizonyítékainktól. Mert miként jutottam én Istenről alkotott bizonyosságomhoz? E tekintetben igazán a legkülönfélébb dolgokat mesélték nekem, és tulajdonképpen mégsem hittem semmit. Nem győzött meg semmi sem. Ebből tehát semmiképp nem származik az elképzelésem. És különben sem volt semmiféle eszme vagy kigondolt dolog. Nem úgy volt, mint amikor az ember elképzel és kiötöl magának valamit, utána pedig hisz benne. így például mindig is gyanakvással fogadtam az Űrjézus történetét és igazából sohasem hittem el. Pedig sokkal erőteljesebben erőszakolták rám, mint „Istent”, akit többnyire csak a háttérben jeleztek. Miért találtam Istent magától értetődőnek? Miért tesznek ezek a filozófusok úgy, mintha Isten csak eszme lenne, egyfajta önkényes feltételezés, amelyet vagy „kialakítanak” vagy nem, holott Isten olyan nyilvánvaló, mintha az embernek tégla esik a fejére? Akkor ismertem föl váratlanul, hogy Isten, legalábbis hitem szerint, a
