Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Winkler Gábor: Korai nagytemplomaink térművészete
54 WINKLER GÁBOR: KORAI NAGYTEMPLOMAINK Érdemes megfigyelni: a megkötések, tilalmak elsősorban az épületkülsőre vonatkoztak. Céljuk nyilvánvaló volt: a protestáns imaházak nem hasonlíthattak a megszokott templomépületekre. Nem lehettek „templomszerúek'’; kialakításuk, díszeik, a felhasznált, kevésbé időtálló építőanyagok következtében nem kelthették a templom megszokott érzetét. Az ez idő tájt emelt protestáns templomokkal kapcsolatban ezért is terjedt el már építésük korában a „magtárépület” nem túl hízelgő fogalma. Volt, hogy egyenesen előírták a magtárszerű építést. Első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy ez a hagyományosan reprezentatív építési feladat a szigorú előírások következtében az építészet határterületére, a jobbára csupán használati értékkel rendelkező épületek sorába kényszerült. Csak az újabb kutatások mutatták ki, hogy ez mennyire nem így volt. Három nagytemplomunk közül leginkább a pozsonyi templom homlokzatai díszesek. A díszítés módja azonban már itt sem a megszokott. A dekoráció ugyanis kizárólag a homlokzat legfontosabb pontjára, a külső bejáratokra és ezek közvetlen környezetére összpontosul. Igaz. a hosszoldalakat középrizalit is tagolja, de ezek csekély kiülésűek. ahogy a vízszintes és függőleges falsávok is azok. Összhatásukban a falfelületek hangsúlyosan síksze- rűek. A más épületeken olyan erőteljes kiülésű főpárkány itt kis mértékben lép a homlokzat síkja elé, így az épületet koronázó, magas, meredek tető a templom tömbjével egyetlen hatalmas mértani testté olvad össze. Ugyanez a tömegkép ismétlődik meg — különösebb homlokzati díszek nélkül — a győri templom esetében is. A soproni templom megjelenése pedig még egyszerűbb, szikárabb, testszerűbb. Könnyen belátható, hogy ez a fajta tudatos egyszerűség és összefogottság aligha magyarázható kizárólag a türelmi rendelet megkötéseivel. Valamiféle határozott és célratörő szándéknak kellett érvényesülnie, erős és magabiztos elképzelésnek; amely egyformán igényelte az áttekinthetőséget, tisztaságot és a monumentális megjelenést. És ami ezzel nem ellentétes: tudatos szembenállást bizonyított a barokk dús gazdagságával, gyakran alig áttekinthető bonyolultságával. Ma már tudjuk, hogy az ilyesfajta alkotói magatartás ebben a korban nem volt egyedülálló. Hasonló, puritán elveket vallottak a tömegek elrendezéséről, az épületkülső megformálásáról a korszak leghaladóbb francia építészei is. Az épületbelsők kialakításában is sok az azonosság. Több fontos szerkesztési elv megegyezik, így például a négy-négy alátámasztással három térszakaszra — ún. templomhajóra — osztott, hosszirányú elrendezés és a kar- zatos felépítés. Előbbi — úgy tűnik — tipikus magyar jelenség. Tudnunk kell ugyanis, hogy a nyugat-európai protestáns templomépítészet igen korán szakított a hagyományos, hosszházas megoldással: helyette szívesebben alkalmazták az alátámasztás nélküli teremformát vagy az egységes terű, kupolával fedett, központos elrendezést. Más érdekes alaprajzi formákkal is kísérleteztek, így a terek keresztirányú vagy ,,L” alakú összekapcsolásával. Nálunk azonban csupán a Felvidéken próbálkoztak ilyesfajta elrendezéssel. Sopronban készült ugyan egy hatalmas, kupolás lefedést mutató, egységes teret sejtető tervrajz, ez az elképzelés azonban nem aratott sikert. A templom alapmegoldása végül itt is, máshol is kivétel nélkül a háromhajós hossztér maradt. Bibó István művészettörténész az érdekes jelenséget kétféle okkal is magyarázza. A hatalmas fesztávolságú terek alátámasztás nélküli áthidalása ez időben valóban nehéz feladatnak tűnt, különösen a kisebb képességű
