Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Benczúr László: Hallgatója voltam, tanítványa maradtam. Száz éve született Barth Károly
3^ BENCZÚR LÁSZLÓ: BARTH KÁROLYRÓL titokhoz, Jézus személye titkához. A dialektika jellemzi Barth teológiáját, de annak nem előfeltétele, hanem következménye. Gondolkodásmódját alapvetően a krisztológia, a Krisztus-központúság határozza meg. Szerinte bármely teológiai igazság kimondásához csak Jézus Krisztus titkát körüljárva juthatunk el.E gondolkodásmód elsajátítása tekintetében különösen a heti dogmatikai szemináriumok gyakorlatai váltak jelentőssé. A II. Helvét Hitvallás antropológiai tételeivel foglalkoztunk, közelebbről az ember teremtmény voltával és bűnbeesésével. Mindig megpróbáltuk a hitvallást krisztológiai szempontból továbbgondolni. Két példa: Az ember istenképűségéről (imago Dei) vallott hittétel kimondja: Isten az embert jónak teremtette. Itt kezdtünk tovább kérdezni. Ismerjük-e ezt a „homo conditus bonus”-t, vagyis a jó embert? Tapasztalati úton aligha jutunk hozzá. Csak eszményként létezik, s ezt az eszményképet a bűn következtében széttört istenképűség cserépdarabjai segítségével rekonstruálhatjuk. A Biblia szerint azonban az ember istenképűsége nem eszmény, nem idea, hanem valóság. Ezzel a valósággal, vagyis a jó emberrel, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberrel Jézus Krisztusban találkozunk. „Ez az ón kedves Fiam, akiben én gyönyörködöm” — mondja Isten, amikor Jézusra tekint. Jézus Krisztusban ismerjük fel, hogy Isten az embert tükörnek szánta, benne saját magát akarja felismerni. De ki mondhatja magáról, hogy benne — gondolataiban, tetteiben, indulataiban —- Isten önmagát ismeri fel? Jézus Isten tükre. Ö az az ember, az az egyetlen ember, aki visszatükrözi Istent. Csak a vele való közösségben, a hitben ismerjük fel, hogy mi is Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberek vagyunk. Egy másik, még szemléletesebb példa a Krisztus-központú gondolkodásra! Próbálják megfogalmazni, kedves hallgatóim — mondta a professzor —, hogy mi a bűn? Számtalan válasszal szolgáltunk. A bűn: lázadás Isten ellen, szakadék Isten és az ember között, az istenképűség teljes elvesztése, tükör helyett Isten portréjává váltunk. Mind jo — felelte —, de még mindig nem- hatoltak elég mélyre. Anselmus szavaira gondoljanak: Nondum considerasti quanti ponderis sit peccatum. (Még nem gondoltad meg, milyen súlya van a bűnnek.) Egészen a keresztig kell elmennünk, ha teljes válasszal akarunk szolgálni. Ott így válaszolhatunk a kérdésre: bűn az, ami olyan nagy, hogy azért Isten Fiának kellett meghalni a kereszten. — Gyakorlati útmutatásként hozzáfűzte: vigyázzanak, kedves hallgatóim, ha majd prédikálni fognak, beszédük elején is és végén is Krisztust hirdessék. Ha nem ezt teszik, ha a prédikációt a bűn ostorozásával, érzékletes példák felsorolásával kezdik és csak a prédikáció második felében, vagy éppen a végén kezdenek beszélni Jézus Krisztusról és a kegyelemről, se igazi bűnbánatra, se Istennel való megbékülésre nem vezetik gyülekezetüket. Prédikációjuk ereje érdekes, második fele általános és unalmas lesz. Mindenképpen elterelik a figyelmet a megtérés lehetőségéről és szükségéről. A lakásán tartott szűkebbkörű együttléteken a lutheri úrvacsoratannal foglalkoztunk a Formula Concordiae alapján. Egyik alkalommal Jézus mennybemenetele került szóba. Megkérdeztem: ha filmfelvételt készítettek volna a jelenetről, mi látszott volna a képen? Szerintem csupán Jézus lábnyoma és a tanítványok álmélkodó arca. Ö így válaszolt: elégett volna a film. Szorosan összekapcsolódik Krisztus-központú gondolkodásmódja és a predestinációval kapcsolatos tanítása. Bázeli tartózkodásom idején éppen ezzel a kérdéssel foglalkoztak egyetemi előadásai. Már az összefoglaló cím is figyelemre méltó: „Isten kegyelmi kiválasztása” (Gottes Gnadenwahl) címen
