Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 2. szám - Benczúr László: Hallgatója voltam, tanítványa maradtam. Száz éve született Barth Károly
BENCZÚR LÁSZLÓ: BARTH KÁROLYRÓL 37 hirdette meg előadásait. Kemény kritikával illette és tulajdonképpen elutasította a kálvinista predestinációs tanítást, amelynek lényege — nagyon leegyszerűsítve —, hogy Isten egyeseket kegyelemre választott ki, másokat benne hagyott a kárhozatban. Barth azért beszélt kegyelmi kiválasztásról, mert Isten eleve arra választotta ki — arra predestinálta — teremtményei közül az embert, hogy vele közösségre lépjen, szövetséget kössön. Szerete- tének szabadságával döntött így, kegyelemből, hiszen eleve tudta, hogy az ember blamálni fogja és sok szomorúságot okoz majd neki. Az embert üdvösségre, vagyis a vele való szövetségre predestináló Istent a Jézus Krisztusban ismerjük meg. Ugyancsak Jézus Krisztusban ismerjük meg az Isten iránti bizalomra és engedelmességre predestinált — kiválasztott — embert is; testvérünket, aki Isten akarata iránti engedelmességgel vállalta a szolidaritást velünk, velünk! — akik bizalmatlanságunkkal és engedetlenségünkkel blamáltuk Istent. Ezért vált miattunk elvetetté Jézus a kereszten. Amit nekünk kellett volna elszenvednünk, Isten haragját ő szenvedte el értünk. Kereszthalála nyilvánvalóvá tette, hogy Isten bűneink miatt érzett bánkódása és haragja olyan nagy, hogy annak egyedül csak szeretete tud gátat vetni. Jézust, az elvetett embert, feltámasztotta és vele együtt minket is magához emelt Isten, s így tett bizonyságot arról, hogy szeretete nagyobb haragjánál, hogy a kereszten nem tragédia történt. Luther énekére kell gondolnunk: „Akár- mily sok a mi bűnünk, még több az Űr kegyelme...” — ez a predestiná- ció lényege. Ha feltételezzük — és szerinte itt van a kálvinista predestinációs tanítás fogyatékossága —, hogy Jézus Krisztusban nem mondott el Isten mindent önmagáról, hogy van ezen kívül egy előlünk elhallgatott akarata és döntése, akkor egy absztrakt istenséggel manipulálunk, és a valóságos ember helyett valamiféle absztrakt emberhez jutunk. A mi Istenünk nem kiszámíthatatlan kényúr. Akin megkönyörült, azon valóban megkönyörült: akinek megkegyelmezett, annak valóban megkegyelmezett! Így értendő Rm 9, 15. Isten hűséges önmagához. Barth a kegyelmi kiválasztásról szóló tanítása keretében tárgyalta Izrael népe és az egyház kiválasztásának kérdését. Ezzel darázsfészekbe nyúlt. Hiszen az antiszemitizmus tombolásának idejét éltük akkor. Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele 9—11. fejezetének aktuális jelentősége bontakozott ki számomra előadásaiból. Ez a három fejezet alapozta meg ugyanis tanítását — köznapi kifejezéssel élve — a zsidókérdésben. Megmutatta, hogy a tulajdon Messiását elvető Izrael, tehát a mai zsidó nép is, valamint a Krisztust Urának és Megváltójának elfogadó, zsidókból és pogányokból létrejött egyház együtt (!) képezi Isten népét. Különböznek egymástól, de összetartoznak. Visszautasította az elterjedt nézetet, amely szerint Isten elvetette a zsidóságot, és most már csak a „lelki Izrael”, az egyház Isten választott népe. Nyomatékkai hívta fel figyelmünket a 11. fejezet 2. versére, ahol ezt olvashatjuk: „Nem vetette el Isten az ő népét, amelyet eleve ismert.” Elvetette a zsidóság ellen emelt „vérvádat” is. Pliszen Jézus Krisztus halálában — ha másképpen is — mindnyájan vétkesek vagyunk. Nincs különbség. Szerinte a zsidóság Krisztus-tagadásának problémája nem Nagypéntekkel, hanem Pünkösddel kezdődik. Miért nem tud hinni Izrael nagy többsége? — ez a kérdés foglalkoztatja a Krisztus apostolává elhívott zsidó Pált. Elvetélte Isten az ő népét, amelyet maga választott? —- kérdezi az apostol, és így válaszol: Távol legyen! Továbbra is választottak, de nagy többségüknek
