Diakonia - Evangélikus Szemle, 1986
1986 / 1. szám - Gunnar Stalsett: A Lutheránus világszövetség munkája a budapesti nagygyűlés után
IO GUNNAR STALSETT : A LUTHERÁNUS VILÁGSZÖVETSÉG Szükségünk van minden hívő imádságos támogatására ahhoz, hogy hivatali időnk folyamán tovább erősödjék a Világszövetség tanúságtétele Jézus Krisztus, a mi Urunk és Megváltónk evangéliumáról. A nagygyűlés óta eltelt időben a Világszövetség munkatársai és választott vezetősége nagy erőfeszítéseket tettek azért, hogy egységes programot alakítsunk ki az 1990. évben következő nagygyűlésig terjedő időszakra. A; budapesi nagygyűlés nyilatkozatokkal, határozatokkal és ajánlásokkal az ötletek gazdag tárházát nyújtotta. De egy nagygyűlés nehezen tudja rangsorolni a feladatokat. A Világszövetség munkaprogramja az állandó célokat kitűző alkotmány, a különböző osztályok folyamatban lévő programjai, valamint a Nagygyűlés határozatai alapján alakult ki. Ezt a Végrehajtó Bizottság hivatalosan 1985. augusztusában fogadta el. A programpontok, amelyeket „Az LVSZ munkája a VII. nagygyűlés után” című nyilatkozat tartalmaz, irányvonalakat jelöltek meg a Világszövetség számára az 1990. évi VIII. nagygyűlés felé haladva. Most ezt a programot ismertetem. Közben nem szabad elfelejteni, hogy az LVSZ programja nem valósítható meg a tagegyházak teljes, aktív részvétele nélkül. Genfi stábunk nem képes egyedül megfelelni az itt kinyilvánított várakozásoknak. A tagegyházak Budapesten összegyülekezett képviselőinek tárgyalásaiból és döntéseiből származik a program, amely mindannyiunkra kötelezettségeket ró. Ha nem közös felelősséggel fogadjuk a program hangsúlyos pontjait, akkor kegyes óhajoknál is kevesebbet fognak érni. Némely egyház a történelméből nyert felismerések birtokában sajátosan járulhat hozzá céljaink megvalósításához, más egyházaknak viszont másféle forrásokból és tapasztalatokból van mit megosztaniuk. A lényeg az, hogy ebben a programban egyek legyünk. Ha Krisztus egy testében és egy testeként egyesítjük erőinket, bizalommal tekinthetünk a jövőbe. 1. Az első fontos program: közös felelősségünk az evangéliumról való bizonyságtételért. Erre a felelősségre azzal mondunk igent vagy nemet, amit egyházaink életében valójában teszünk. A „közös” azt jelenti, hogy ezt a felelősséget minden más evangélikus egyházzal megosztjuk, sőt mindazokkal is, akik Jézus Krisztust Urnák és Megváltónak vallják. Evangélikus örökségünkben az evangélium központi helyet foglal el, mert Jézus Krisztus életére, halálára és feltámadására mutat az üdvösség egyedüli htjaként: meg- igazulás egyedül kegyelem által. Ez a lényege annak, amit mondani akarunk. „Propter Christum, per fidem” (Krisztusért, hit által) — ezt a kifejezést használták reformátor elődeink. Meg kell találnunk annak módját, hogyan mondjuk ezt el, hogyan hirdessük, hogyan fejezzük ki szolgálatunkban, azért, hogy az üzenetet a mi nemzedékünk is evangéliumként, örömhírként hallhassa meg és fogadhassa be. Hogyan történik az evangélium bizonyságtételéért való közös felelősségünk gyakorlása? A program ezt a következőképpen határozza meg: evan- gélizáció és re-evangélizáció (újraevangélizálás), párbeszéd a zsidókkal, párbeszéd a más hitet és ideológiát követőkkel, munkálkodás a misszió nemzetközi és kultúrák közötti területein, kommunikáció és tömegtájékoztatási eszközök révén. Az evangélizáció a „misszió és evangélizáció” hagyományos terminológiáját együtt jelöli. Az egyház minden kifelé irányuló tevékenységének szíve és középpontja az evangélizáció, hogy az emberek meghallják az örömhírt. A misszió kifejezése a „küldetést” jelzi, míg az evangélizáció kifejezése mutatja, hogy mivel és miért küldettünk. A „re-evangélizáció” kifejezést elő-
