Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség születése. A hit könyve
VEÖREÖS IMRE: AZ ÜJSZÖVÉTSÉG KELETKEZÉSE 76 Szíriában élhetett, olyan helyen, ahol a keresztyének zsidó és szinkretista3 környezettel érintkeztek. Az evangéliumot írója halála után még átdolgozták, és ekkor csatolták hozzá a 21. fejezetet. Az evangéliumokra boruló lepel főként két szálból szövődik. 1. Mivel nem életrajzot akarnak adni s hiányoztak is ehhez a szükséges pontos források, végleges biztonsággal sehol sem tudjuk eldönteni, mi az, ami bennük egykorú emlékezésnek számít, s mi az, amit a hagyományképződés és az evangélista szerkesztő munkája alakított, hozzátett, változtatott. Jézus mondásait végtelen tiszteletben tartotta és hűséggel örökítette tovább az első keresz- tyénség, de a saját új helyzetében figyelt rájuk. Mindezért lehet vitatni — és vitatják is komoly érvekkel — azt a kutatói irányt, amely Jézus egyes legsajátosabb szavait véli megtalálni az evangéliumok sok jézusi szava között. S ugyanez áll a történetekre is, amelyeket a kutatók hallatlan precizitással vizsgálva sem jutnak kétségtelen eredményre eredetüket és eredeti formájukat illetően. — 2. Az első keresztyénség az élő Krisztus szavát hallotta ki az igehirdetésből, annak bármilyen szóbeli vagy írásbeli formájából is. Ez nem volt kritikátlan átvétel (IJn 4,1—3). Nem is mosódott el a különbség Jézus egykori szava és az Úrnak a húsvét utáni bizonyságtevésben megszólaló szava között (erre látunk majd példákat). De a megdicsőült, élő Krisztus szavának mint a jelenben hitre hívó és útmutató igének a valósága nyilvánvalóan hatott a hagyomány formálódásában és az evangéliumok írásában. Az evangéliumok szerkesztő-írói a földön járt Jézus és a feltámadt, a jelenben élő Krisztus azonosságának tudatában végezték munkájukat, megadva lét jogát — ma így mondanánk — az emlékezésnek és az aktualizálásnak, a földi Jézusról való tudósításnak és a megdicsőült Krisztusra való figyelésnek. Szemléletesen mutatja még a század végi keresztyénségnek is ezt a felfogását az élő Krisztus szaváról a hét kisázsiai gyülekezethez intézett üzenet (Jel 2—3). Az evangéliumokra boruló lepel azt jelenti, hogy Jézus földi alakját, tetteit, szavait hol sűrűbb, hol ritkább történeti fátyol mögött látjuk, halljuk, s alázatos hittel el kell fogadnunk, hogy a földön járt Jézus így, sejtelmesen, rejtetten lép elénk. De az a nagyszerű, hogy mégis egyértelműen jelenik meg előttünk az evangéliumokból az ő élete és tanítása, átfogóan mindezek fölé növő keresztje és feltámadása. A négy evangélium hangja, a sajátos negyediké is, egyetlen összhangba olvad. Az evangéliumok különbözőségein és történeti fátylán át az Úr tekint reánk a Galileai tó mellől s megdicsőülése után láthatatlanul az egész fiatal keresztyénség életéből. Hogy ezt az arcot e fátyolon át helyesen láthassuk — a „tükör által homályosan” való látás értelmében itt a földön (lKor 13,12) — s hangját nekünk szólóan tisztán hallhassuk —, ebben segít az evangéliumok történeti kritikai kutatása, az a tengernyi fáradozás, amelyből egy csöppet az előző sorok érzékeltethettek. Lukács evangéliumának folytatása az Apostolok cselekedetei. (A cím csak később került az irat fölé.) Ugyanaz a névtelen, művelt szerző írta. Az általa hozzáférhető elég kevés hagyományanyagot használja fel, hogy Jézus feltámadásától kezdve megrajzolja az evangélium útját pünkösdön, az első gyülekezetek megalakulásán és a felvetődő gyülekezeti problémákon át Pál apostol missziói útjaiig — azzal a nyitott befejezéssel, hogy Pál fogolyként, de akadálymentesen hirdeti Krisztust a korabeli világ középpontjában, Rómában. A mű az első század végén keletkezett. Nem történeti tudósítás, írója nem ismeri Pál leveleit, sem közelebbről Pál teológiáját. Több ponton
