Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 2. szám - Veöreös Imre: Az Újszövetség születése. A hit könyve
74 VEÖREÖS IMRE: AZ ÚJSZÖVETSÉG KELETKEZÉSE ható vizsgálódás sokat tisztáz majd. A fátyol azonban nem csupán történeti jellegű, sokkal inkább az Újszövetségből magából adódik. Amint látni fogjuk, az egyes iratoknál másképpen és másképpen jelentkezik. Mielőtt az Újszövetség iratainak keletkezését közelebbről szemügyre vennénk, gondolkozzunk el a belülről szövődött fátyol tényén és értelmén: Isten nem engedi, hogy a szent iratokkal mintegy kezünkbe vegyük őt, s szavát egy könyvbe fektetve birtokoljuk. Isten nem adja ki ezt a könyvet a kezéből. A fátyol* a hit alázatára, nyitottságára, Istennek való bizodalmas kiszolgáltatottságára figyelmeztet. Térdre kényszerít. Amint az ószövetségi történetben olvassuk, amikor Mózes az égő csipkebokorból hallotta az Úr hangját: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent az a hely, ahol állasz” (2Móiz 3,5). Erre a rejtélyeikkel teli szent földre indulunk. (Az újszövetségi kutatás mai eredményeiben, az adatokban, főképp Eduard Lohse megbízható összefoglalására támaszkodom: Entstehung des Neuen Testaments. 1972.) Amikor kinyitjuk az Újszövetséget, elején az evangéliumokat találjuk. Nem ezek az Újszövetség legrégibb iratai, de Jézus földi életéről szólnak, s ezért méltán helyezte őket a szent iratok élére az egyház a II. században. A négy evangélium kutatása vezet bennünket legmélyebbre a titkok földjén. Evangéliumoknak a második század során kezdték nevezni őket. Mindegyik névtelenül íródott. Az újszövetségi iratok gyűjteményében, a kánonban, feliratuk már így szólt: evangélium Máté szerint, Márk szerint, Lukács szerint, János szerint. Kifejezésre jut ebben, hogy egyetlen evangélium van, a Jézus Krisztusról szóló örömhír, s ennek változatai az egyes evangéliumok. Az evangéliumok egyedülálló irodalmi műfaját Márk evangéliumának írója teremtette meg. Az evangéliumok közös jellegzetességeit a következőképpen lehetne egyetlen mondatba tömöríteni: Jézus életéből vett események és tanítások gyűjteménye, mely Jézus keresztjében éri el csúcspontját — a könyv írója sajátos szerkesztői szempontjának fonalára fűzve és húsvét felől visszatekintve. Az evangéliumokban közölt történetek és tanítások Jézus egykori földi útjára akarnak fényt vetni, de nem pusztán emlékezéssel, hanem a szerző jelene felé fordítva, saját kora keresztyénségéhez szóló bizonyságtételül. Mindegyik részletet áthatja, sokszor formálja, teremti az a bizonyosság, hogy ez a Jézus, akiről földi élete keretében szól, feltámadott és él, jelen van mint megdicsőült Krisztus. Mindez talán érthetővé teszi azt a ma már általánosan elfogadott teológiai megállapítást, hogy az evangéliumok nem életrajzok. Az evangéliumok anyaga jelentős részükben visszanyúlik a palesztinai ős- keresztyénség idejébe. Jézus feltámadása után szóbeli hagyományként adták tovább a róla szóló történeteket és egykori szavait. Az évtizedeken át történő továbbadásban a földön járt Jézus szavai, főként pedig a róla szóló történetek változásokon mentek át. A hagyományképződés hosszú folyamatában új elbeszéléseik is alakultak. Az így összegyűlő hagyományt egyes részeiben írásban rögzítették, hiszen múlik az idő és új nemzedékek jönnek. Egyes * Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy a „fátyol”, „lepel” ebben az írásomban saját illusztráló képem s nem azonos a 2Kor 3,12—18-ban szereplő bibliai szóval. Ott Pál apostol arról szól, hogy a zsidó hit az Ószövetség olvasása során nem veszi észre a törvény kárhozatot hozó múlandó szerepét, míg Krisztust el nem fogadja. Az Újszövetségre is érvényes — erről a cikk befejezésében szólok —, hogy a Krisztus-hitben tárul fel igazi értelme.
