Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Kulturális figyelő
92 KULTURÁLIS FIGYELŐ római és a görög világ számára tárja fel népének ősi, „anikonikus” (képi ábrázolást elutasító) monoteizmusát, törvényeinek etikus-humánus rendtartását. ízelítőképpen csupán két gondolatát idézzük: [A Törvény] „az istenfélelmet nem tekinti az erény egyik részének, hanem ellenkezőleg, minden más erényt az istenhit részterületének tart. Minden cselekedet, beszéd, gondolat Isten iránti kötelességeink folyománya.” A másik igen lényeges és időszerű megjegyzése az erkölcsi nevelésre vonatkozik. Miközben említ görög városokat, ahol a szóbeli oktatás, míg másutt a gyakoroltatás és a szoktatás játszik nagyobb szerepet, példaszerűnek véli, s méltán, hogy saját népe nagy gonddal kapcsolja össze a kettőt, s vigyáz, hogy a gyermeket születésétől fogva a családi otthonban nevelő hatású benyomások érjék. (Helikon, 1984) Platánt (rajta kívül Püthagorászt s a sztoikusokat) már Josephus is úgy emlegette, mint akik a zsidókhoz hasonlóan vélekednek Istenről. Platón egy- istenhitén (bár gyakran említi az isteneket, mint a Legfőbb Idea, az ösjó alkotásait) most már összes műveivel a kezünkben töprenghetünk: három vaskos kötetben jelentette meg őket az Európa Kiadó, kiváló és népes fordítógárda közreműködésével. A legnagyobb görög filozófus, az idea-tan megteremtője, az idealista bölcselet első nagy rendszeralkotója egyszersmind zseniális költő is; olvasása tehát nemcsak megismerés, de ritka gyönyörűség, bár jóllehet ő a maga eszményi államába csak akkor engedné be a költőket, ha munkásságuk az erkölcs nemesítését szolgálja. Platón a dialógusnak is mestere: pergő párbeszédei Szókratész módszerét fejlesztik tovább, aminthogy hűséges tanítványként nagy elődjét legtöbb művében meg is szólaltatja. Platón életműve alapmű: nélküle nincs filozófiai ismeret, belőle sarjadnak az idealista tanok és — közvetve vagy közvetlenül — vele vitáznak a materialista iskolák is. Párbeszédeiben érdekes érintkezési pontokat találunk a Bibliával: például a Timaiosz című, a természetről szóló mű és a teremtéstörténet hasonlósága szembetűnő, éppúgy, mint ahogy a „barlang hasonlat” (a test börtönébe zárt lélek olyan, mint a barlangba zárt ember, aki háttal állván a nyílásnak csak árnyakat szemlél) Pál apostolt juttatja eszünkbe: „most tükör által, homályosan látunk ...” (Európa, 1984) Végül irányítsuk fényszórónkat egy jeles mai költőnk új kötetére: Bede Anna A kivetett hal imája c. versgyűjteményére. Az Evangélikus Leánygimnázium egykori diákja, a Lutheránia zenekar hajdani csellósa istenkereső vágyódással szólal meg: „Imé nekem is vagyon Istenem, / s én sem tudom, miként szólítsam öt, / csak vallatom az éj holt árkait, / ahol a por s meteor-halmok mélyén / betemetett harangok bon- ganak.” Bede Anna nagyon modern, felettébb fegyelmezett és roppant iskolázott költő; s bár e három jelző nem mindig illik egymáshoz, nála mégis sajátosan kapcsolódnak. Modern abban az értelemben, hogy korunk minden már átélt és még csupán rettegett riadalmát, rémálmát idegeiben hordozza, világa, természetlátása ezért olyan halálközeli, kietlen, vigasztalan; de elég fegyelmezett ahhoz, hogy a jajkiáltás halk és visszafogott legyen; és ahhoz is, hogy gondosan kimunkált, tiszta formákban öltsön hangot. Fölényes biztonsággal kezel minden verstechnikát, és otthonos mind az európai, mind a magyar költészetben, de még ezen is túl, távoli rokonaink költészetében is. Tíz évet töltött a „napkeleti” folklór átültetésével, ez a vonzalom átsej- lik verseinek finom szövetén, gyakran összefonódva a hazai népköltéssel. Csak éppen a népművészet egységes világképe, harmóniája nélkül. Bede Annánál a népi hatás inkább jelképe az elveszett harmóniának. De ez a tiszta, őszinte líra is hozzájárul, hogy minden gépiesség, rohanás ellenére mégis, csakazértis emberek maradjunk. (Szépirodalmi 1984) Bozóky Éva
