Diakonia - Evangélikus Szemle, 1985
1985 / 1. szám - Kulturális figyelő
KULTURÁLIS FIGYELŐ 91 hírét sem hallották, munkáit sosem olvasták. Tőle indult a forrás, hogy beleáradjon az anyanyelv folyamába; mai íróink műveibe is. Latin—magyar szótára és grammatikája a hazai nyelvfejlődés alapvető kézikönyve és a XVI—XVII. századi magyar szókincs sokatmondó gyűjteménye. Élete főműve, a Psalterium Ungari- cum, mintegy „melléktermékként” jött létre 1600 nyarán, mikoris felüdülésképpen, maga gyönyörűségére „magyar zubbonyköntöskékbe öltözteti” a Béza és Marót által franciára fordított zsoltárokat. Vagy ahogy ő maga mondja a mű alcímében: „Szent Dávid királynak és prófétának százötven zsoltári az francia nótáknak és verseknek módjukra most újonnan magyar versekre fordíttattak és rendeltettek Szenei Molnár Albert által.” Pihenésképpen dolgozik a világván- dora-tudós, szabadjára engedi a benne lakozó költőt, és végbeviszi a csodát: úgy érez rá a szöveg tartalmára, hogy az visszanyeri eredeti ószövetségi ízét, nehéz veretű biblikus stílusát, fenségét, erejét. A francia zsoltár könnyed, finom, dekadens, barokkos. A francia igék rövidek, kecsesek, hajlékonyak. Ám a magyar fordító a kegyelem állapotába jutott eredeti költő, aki úgy teremti újjá a szöveget, hogy megtartja ugyan a szótagszámot, a rím- képletet, tehát beleláncolja magát az adott formába, és mégis, a székely nyelvjárás és az ősi magyar ritmus segítségével nagy erejű, méltóságteljes verseket formál, a legigazibb héber zsoltárt, amit valaha európai nyelven létrehoztak. Ezek az ószövetségi hangjukat őriző zsoltárok azonban egyszersmind sajátosan magyar népénekek is, mégpedig kettős értelemben: eredetüknél fogva jelen van bennük a korabeli magyar népdal világa, a hazai táj sok érzékletes képe; de népénekekké váltak később is mint kálvinista egyházi énekek. Énekelték őket sokféle szorongattatás közepette sárból vert templomokban, énekelték láncrafűzött rabok a konstantinápolyi rabszolgapiacon, térdig vasban a moldvai vajda tömlöcében, gályákon a tengeren; énekelték a világosi síkon gúlákba rakott fegyverek mellett, az első és második világháborús fogolytáborokban; életet adó erővé lett a „Tebenned bíztunk eleitől fogva ...” és „Az Ür énnekem őriző pásztorom”. Hit és kultúra, nyelv és költészet erős hajlékát építette népének Szenei Molnár Albert. (Szépirodalmi, 1984) „Meg akart maradni mindenáron” — vélték kortársai Josephus Flaviusról, az ókori zsidó történetíróról, aki kétségkívül sokat tett a megmaradás érdekében, de igaztalan vád, hogy csak a sajátját viselte volna szívén; a maga különös, hol az árulást, hol a szélhámosságot súroló módján a népe megtartásáért is latba vetette minden leleményét. Életútja szerfelett kalandos és a megalkuvásokban sem szűkölködő. Főpapi sarjadék, maga is pap, Joszif ben Matittjáhu, a 68-as nagy zsidó szabadságharc idején galileai partizánvezér, hamarosan halálra szánt hadifogoly; hirtelen sugallatra jós, aki életét legalább ideig menteni akarván császárságot jövendöl a római hadvezérnek; jóslata beválik, azután a császár fiának., Titusnak titkára, barátja, udvaronca, felveszi a dinasztia nevét (Flavius), végül a háború krónikása és történetíró. E fordulatok közepette megvalósítja a lehetetlent: a szenvedélyektől szikrázó légkörben egyszerre lesz lojális római polgár és marad népéhez holtig hű zsidó. De lebilincselő író is — életben maradásához ez a tény is hozzájárulhatott —, mindenesetre kétezer év távolából ez a tény biztosítja újabb és újabb kiadásait. A zsidó háború és A zsidó nép története után 1984 végén az Apion ellen avagy a zsidó nép ősi voltáról című vitairatát adta ki a Helikon Kiadó Hahn István fordításában. A zsidó felkelés után a római birodalomban mindenfelé, ahol csak diaszpóra élt, fellángolt az antiszemitizmus. Képtelen rágalmakat szórtak a porig sújtott népre, és ezeket a legélesebben az alexandriai Apion foglalta össze. A rágalmakat Josephus méltóságteljes magabiztossággal, szigorúan logikus, tömör okfejtéssel, helyenként éles gúnnyal utasítja vissza. Munkája egyszerre apológia és propagandairat: a
